Elképesztő sorsok tárulnak fel a vasútállomáson, ha megnyílnak a vonatukra váró bevándorlók

Mikor megérkeznek a pécsi vasútállomásra az illegális bevándorlók, takarókra ülnek és halkan beszélgetnek egymás között. Naponta átlagosan ötvenen várják a füves téren a vonat indulását, mely tovább viszi őket Pécsről. Önkéntesek kínálják őket enni-innivalóval, mosakodási lehetőséggel és tiszta ruhákkal. A gyerekek villámgyorsan átalakulnak, vidáman rajzolnak az aszfaltra, labdáznak, buborékot fújnak. 

A legtöbbször Amirzadeh Zsófit (képünkön) hívják segítségül, mert ő kiválóan beszél angolul, arab nyelvet is tanult, de a beszélt nyelvben kevés a gyakorlata. Ő segít a kommunikációban, így ő tudja meg a legtöbbet a sorsokról is, mert minden érkező egy külön élet. A korábban már több országban is önkéntes munkát végzett szőke lány megvárja, amíg maguktól megnyílnak, s mesélni kezdenek - többnyire hosszú út vezet a bizalomig. Ő, ha kell, kézzel-lábbal beszélget velük. 

Pont most ismert meg egy 25 éves iraki férfit, aki a bátyja hétéves fiát hozta át a határon. A testvérét megölték pár hónapja, s a felesége sem tudott elmozdulni Irakból, ezért megkérte őt, mentse meg a kisfiút. Mindenütt azt mondta, hogy az ő fia, ezért nem választották el egymástól őket.

Megrendítő szeretettel és gondoskodással bánt a fiatal „titkos" apuka a gyerekkel, mert van vele gond elég, sír az anyja után, nem tud aludni és enni sem hajlandó. Sok rábeszélés után elfogad valami kis ennivalót és a többi gyerekkel játszva kezd felengedni a benne lévő feszültség. Hosszú utat jártak be ők ketten. Irakból Törökországba jutottak el, kevés pénzük lehetővé tette ezt az utat, majd hajón folytatták útjukat Görögországba, onnan Bulgáriába, ahol 16 napra bebörtönözték a fiatalembert. Miután elengedték, Szerbián keresztül jöttek gyalog.

A háborús körülmények közül érkező gyerekek már kis felnőttekké válnak, ők is, szüleik is csak egy-egy napban gondolkodnak, hol tudnak aludni, mit tudnak felvenni, egészségesek-e, ezek a legfontosabb kérdések számukra - összegez Zsófi, majd így folytatja: "a legtöbben azért jönnek, mert kiirtották a családjukat, s félnek attól, hogy rájuk is sor kerül. Afganisztánban gyakori, hogy elrabolnak családtagokat és azzal tartják sakkban a családfőket."

Egy másik történet egy tizennyolc éves fiúé, aki a kisöccsével jött Afganisztánból. A tálibok fölrobbantották a családot. A kisfiú a testvérével és az édesapjával megmenekült, Iránba szöktek. Lelőtték az édesapját menekülés közben. Egy év után visszatoloncolták őket Afganisztánba, aztán, mivel el kellett jönniük az életüket mentve két évet gyalogoltak, mire a pécsi vasútállomásra értek. 

Zsófi még hozzáteszi : minden nap, mikor elköszönünk a vonat indulása előtt, s mi meghatódunk, ők azt mondják, ne sírjatok, nincs szükség a könnyeitekre, hanem inkább a mosolyotokra szeretnénk emlékezni.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva