Ismét Afrikába készül

- Mindenki pécsinek ismeri, holott Zalaegerszegen született, s Szekszárdon is megfordult. Minek köszönhető, hogy megtelepedett a városban?
- Rokoni szálak fűztek mindig is a Mecsekaljára, hiszen nagyapám is ide járt kadétiskolába. Emellett már egészen fiatalon nyilvánvalóvá vált számomra az is, hogy Pécsett végzem majd az egyetemi tanulmányaimat. Életemből közel harminc évet töltöttem a városban, itt érzem magam jól, itt vagyok otthon. Volt ugyan egy szekszárdi kitérőm, de mindenki tudta, hogy visszatérek.

- Milyen indíttatásból választotta az orvosi pályát?
- Ezt nem tudnám megmondani, de tény, a körülöttem élők egészen kicsi koromtól kezdve meg voltak róla győződve, hogy orvos lesz a gyerekből. Nem akartam tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász lenni, hiszen az orvosláshoz volt kedvem. Valahogy úgy alakult, úgy alakítottam az életemet, hogy célirányosan az orvosi pálya irányába haladtam.

- Az azonban talán már nem volt ilyen egyértelmű, hogy szakterülete az infektológia, a fertőző betegségekkel foglalkozó orvosi tudományág lesz.
- Több lehetőséggel megkínáltak: a sebészeti klinikán is dolgozhattam volna, de állandó alacsony vérnyomásom miatt nem vállaltam el; még elájultam volna a műtétek alatt. Ugyanígy Romhányi professzor is hívott a patológiára, ám én betegeket akartam gyógyítani, nem pedig kutatásokat folytatni. Végül a megyei kórház infektológiai osztályán volt üresedés, s én örömmel mondtam igent a kínálkozó lehetőségre. Bele is szerettem ebbe a területbe, s igyekeztem elmélyülni benne. Máig nem bánom, hogy így alakult.

- Olyannyira, hogy életveszélyes utazásokon is részt vett. Ha jól tudjuk, egy SCUD-rakéta kis híján telibe is kapta Irakban...
- Összesen hat évet töltöttem hazánktól sok ezer kilométerre egyetlen ok miatt: érezni akartam, hogy orvos vagyok, hogy sok emberen tudok segíteni. Voltam Afrikában, Távol-Keleten, az Öböl-háborúban. Kérdésére válaszolva azt tudom mondani, az ember sosem tudja, mikor van életveszélyben; általában csak utólag visszagondolva jön rá, hogy hajszálon múlt az élete egy-egy szituációban. Való igaz, volt, hogy arra vártunk, mikor szakad ránk egy rakéta, vagy fertőződünk, terít le bennünket egy vadabb vírus. Megúsztuk: a SCUD a szomszéd házban ölt Irakban, s túléltem a hetven százalékos halálozási arányt produkáló vírussal fertőzött emberek közelében eltöltött időszakot is. Nem töprengtem azon, hogy veszélyben vagyok-e vagy sem, jöttek a betegek, s mi igyekeztük őket ellátni, ahogy csak erőnkből tellett. Egyébként is azt vallom, hogy az élet veszélyes vállalkozás - hiszen még senki nem élte túl.

- Feleségét is egyik útja során ismerte meg.
- Így van, huszonhét éve, Laoszban találkoztam a nejemmel. Teljesen különböző kultúrából jöttünk, de sikeresen össze tudtuk hangolni az életünket, gyorsan alkalmazkodtunk egymáshoz. Persze a távolságok miatt nem látogatja egymást kettőnk családja, mégis próbáljuk úgy összeegyeztetni a külföldi nyaralásainkat, hogy ugyanabban az országban töltsük, így a rokonság is kapcsolatban maradhat.

- Az orvosi pálya mellett a politikában is nevet szerzett. Milyen indíttatásból adta fejét minderre?
- Az orvosival szemben itt szó sem volt tudatosságról, egészen egyszerűen az események belesodortak abba a szituációba, hogy a demokrata fórum elindított az 1990-es választásokon. A nyolcvanas évek végén, amikor Szekszárdon dolgoztam, orvosklubot indítottunk, s valljuk be, politizáltunk is, kritikával illettük a szocializmust. Híresek lettünk, hiszen nagy nevek jöttel el a rendezvényeinkre, többek között az összes miniszter, nagykövetek; figyeltek bennünket. Egyszer, mint ellenzéki értelmiségit, meghívtak egy MSZMP-pártértekezletre, ahol előadtam véleményemet a rendszerről. Ennek ment később híre Pesten, s 600 elvtárs előtt elmondott gondolataim miatt kértek fel a választásokon való indulásra. Bíztam benne, hogy a demokráciát, a rendszerváltozást megértik az emberek, ennek ellenére a kormány sem tudta a maga helyén kezelni azt. Vallom, hogy az igazi demokrácia ma sem jött el, s csak akkor - úgy 50-100 év múlva - mondhatjuk ezt, ha már nem pártszínekre, hanem az egyes emberekre, a tisztességes, tenni akaró személyekre húzzuk be az ikszet a szavazófülkékben.

- Lemondó szavaiból úgy tűnik, nem a politikában képzeli a jövőjét.
- Ha felkérnek valamire, nem szaladok el a feladatok elől. Jövőre azonban nyugdíjba vonulok az egyetemről, s nagy vágyam, hogy ismét hosszú ideig Afrikában, Kenyában dolgozhassak. Jelenleg ezen ambícióm megvalósításán munkálkodok, mert nincs számomra nagyobb öröm, mint egy sanyarú helyzetű országban segíteni a betegeken.

Korb Zoltán