Lányi András: A kádárkor alkonya

Nem azért nem emlékszünk a Kádár-korszakra, mintha az olyan távoli volna, hanem mert még javában tart.

Huizinga volt a történész, aki híres művében (A középkor alkonya) azzal lepte meg a világot, hogy a reneszánszt nem mint az újkor hajnalát, hanem mint a középkor alkonyát magyarázta.

Valami hasonlóval próbálkozom most én is. A rendszerváltás előtti és utáni világ közötti folytonosság csak akkor meglepő, a politikatörténeti és társadalomtörténeti fejlemények összeillesztése csak akkor okoz gondot, ha ragaszkodunk a tranzitológia szokásos nézőpontjához, mely szerint a rendszerváltás történelmi cezúra, és a szovjet birodalom széthullásával Európa keleti felén („felszabadítóink" jóvoltából) új időszámítás kezdődik.

A történet azonban másképp is elbeszélhető: a kelet-közép Európában a második világháború után kialakult új uralom fokozatos megszilárdulásának történeteként.

A hódítók és vazallusaik előbb szétverték, elkergették és kifosztották a művelt illetve birtokos osztályokat (1945-60), majd hozzáláttak az uralom új intézményes rendjének megszilárdításához, a szétzilált közigazgatás, gazdaság és kultúra újjászervezéséhez (1960-89).

Eközben maguk is óhatatlanul művelődni és vagyonosodni kezdtek, és sokat átvettek a meghódított intézmények által hordozott civilizációs mintákból. Ez a második szakasz azonban még mindig teljes központosításra, az állami erőszakszervezetek közvetlen és mindenre kiterjedő befolyására épült, ami magukat az új elitrétegeket is nagymértékben akadályozta a hatalom gyümölcseinek élvezetében.

Mert - mint minden feudalizmusban - a hódítást ezúttal is a hűséges szolgák megjutalmazása követte, a megjutalmazottak természetes törekvése pedig ettől kezdve a központi hatalom gyengítésére irányult, legfőképpen arra, hogy a hűség jutalmát, vagyonukat és kiváltságaikat családjukban örökletessé tegyék. A beneficiumok allodiumokká alakítása, mai kifejezéssel élve: privatizálása, nem késhetett soká (1989).

Ami ezt követően történt: a személyi és vagyoni függetlenség feltételeinek helyreállítása a köz- és magánélet valamennyi területén, ennek a konszolidációs folyamatnak, az 1945 után felemelkedett új elit berendezkedésének és beilleszkedésének végső szakasza. Hozzá tartozik ehhez a kiegyezés a korábbi elitrétegek minden diktatúrát átvészelt maradványaival, valamint az egymással kibékíthetetlen értékrendek és szimbólum-világok egybeötvözése. (Aki látta Ferenc „Jóskát", Kossuthot és Petőfit közös piedesztálon, nem talál semmi kivetni valót abban, ha Horn Gyuláék 56-os mártírsírokat koszorúznak, tervhivatali elnökök a piaci verseny törvényeire hivatkoznak, és a részvénytársaságokban egykori KISZ-titkárok elnökölnek.)

De hogyha így van, akkor a dráma harmadik felvonását az első kettőtől elszakítani vagy éppen azzal szembeállítani teljes mértékben történelmietlen eljárás.

A kádárkor alkonya szennyben és ragyogásban, szellemi megújulásban és hitetlenségben gazdag, zűrzavaros korszak, kicsiben olyan, mint Huizinga szerint a quattrocento. Remekművekben, igaz, összehasonlíthatatlanul szegényebb. Kisszerűbb is, ámde sokkal békésebb.

(a Márciusi Charta engedélyével)