Így bolyongott a nagyvilágban egy baranyai sváb család - kétszer is elűzték őket szülőföldjükről

Magyarországról 1946 és 1948 között mintegy 200 ezer, Baranyából több mint húszezer német származású embert hurcoltak el Németországba. A ma Mohácson élő, akkor nyolcéves Bauer Annának és családjának is mennie kellett. 

„Úgy gondolom, nem csupán kitelepítésről volt szó, sokkal inkább a magyarországi német lakosság elhurcolásáról. Akaratunk ellenére, vagyonunktól megfosztva, marhavagonokban szállítottak minket Németországba", elevenítette fel a máig sajgó fájdalmas emlékeit a 77 éves asszony, Bauer Anna.

Lovas kocsival keltek útra, aztán bevagonírozták a családot 

„A második világháború idején Udvaron éltünk és mivel a család férfi tagjai katonáskodtak, 26 éves édesanyámmal, 45 éves nagymamámmal, 67 éves dédnagymamámmal és ötéves húgommal éltük nem éppen könnyű életünket. Ezekben az időkben sok falubeli és környékbeli nőt hurcoltak Oroszországba kényszermunkára, így ettől is tartottak édesanyámék, s persze a mindennapi élelemért is keményen meg kellett dolgozniuk.

Nem szerepeltünk semmiféle listán, mégis úgy döntöttünk, inkább elmegyünk Németországba, hiszen így legalább a család női tagjai és mi, gyerekek együtt maradhattunk. Telepakoltuk a lovas kocsinkat, melyet két lovunk húzott és sűrű bombázások közepette útnak indultunk. Útközben azonban mégis marhavagonokba kerültünk, sosem tudtuk meg, hogy mi lett a lovakkal és a kocsival.

Hosszú és viszontagságos utazás után a keleti zóna Grumbach nevű faluja jelentette a végállomást. Barátságosan fogadtak minket, egy nagy parasztházban élő családnál kaptunk helyet. Egyetlen szobában éltünk, de munkalehetőség is jutott nekünk. Itt jártam iskolába és később itt talált ránk a háborúból Magyarországra érkező nagypapám is, aki miután megtudta, hogy már nem Udvaron élünk, elindult az ismeretlenbe és megkeresett minket.

Szinte még most is felfoghatatlan, hogy a háború utáni zűrzavaros időkben hogyan sikerült ránk találnia.

Néhány hónap után úgy döntöttek, hazaszöknek, a szülőkre börtön várt itthon

Hét-nyolc hónapja voltunk Németországban, amikor elhatározta a család, hogy hazatér Magyarországra, így ismét nekivágtunk a nagyvilágnak. Közel egy hónapon keresztül, nyomorúságos körülmények között utaztunk vagonokban. Nagyapámmal és testvéremmel a vasút melletti falvakban sokszor kéregettünk élelemért, de így is sokat éheztünk. Nem sok mindenünk volt, de az evőeszközeinket, takaróinkat és legféltettebb babámat mindig elrejtettük, nehogy útközben elvegyék tőlünk.

Ahogy megérkeztünk Udvarra, a húgom és én a dédnagymamával visszaköltözhettünk az üresen hagyott régi házba, édesanyámat és nagyszüleimet azonban azonnal a fővárosba vitték, és mivel illegálisan jöttünk vissza Magyarországra, börtönbe kerültek. [$frame2]

Szerencsére csak néhány hónapot kellett ott tölteniük, így szinte egyszerre költözhettek vissza Udvarra a háborúból szerencsésen hazaérkező édesapámmal. Nehéz évek következtek, de végre együtt volt a család és ez mindenért kárpótolt minket.

Másodszor is menniük kellett, nyolc évig kellett Szűrben élniük

De aztán jöttek új bajok. Egy tehénpusztulás miatt az ott dolgozó sváb családokat gyanúsították meg azzal, hogy szándékosan ártottak az állatoknak. Büntetésből tíz famíliát, köztük a mienkét is, kocsikra raktak és Szűrbe vittek minket. Az ismeretlenben egy elhurcolt sváb család üresen álló házát kaptuk, nyolc évig itt éltünk és dolgoztunk.

Közben többször is megpróbáltunk visszaköltözni saját falunkba, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. Az akkori magyar-jugoszláv ellenséges viszony miatt az udvari házunkat a földdel tették egyenlővé. 1952-53 környékén aztán végre sikerült házat vennünk és új életet kezdhettünk korábbi csodálatos életünk színhelyén, Udvaron."

Képünkön: Bauer Anna (az alsó sorban balról a harmadik) és családja.

Erdélyi Bianka