A diákjai lelkét és szívét is ápolta Szász-Kolumbán Olga, mindenki Olgi nénije

Szász-Kolumbán Olga az erdélyi Gyergyószárhegyen született,1989-ben települt át az anyaországba, ahol azt a tudást és értéket szeretné átadni diákjainak, amit ő is kapott az egykori tanáraitól. Ahogy diákjai nevezik, Olgi néni 1990-től a Pécsi Tudományegyetem Babits Mihály Gyakorló Gimnáziumának a magyartanára volt, számos fiatalban fedezte fel a tehetséget. Többek között a nevéhez fűződik a Pódium szakkör is, amely nem csak rengeteg taggal, díjjal, hanem generációkon átívelő
kultúrahordozó erővel bír.

- Mi szél hozta Önt és a családját Magyarországra?

- 1989 augusztus 20-án járunk, az akkor tizennégy éves fiúnknak protézisre volt szüksége. Így indultunk el a nagyvilágba.

- Egy régebbi beszélgetésünk során elmondta, hogy jó pár nehézséggel kellett megküzdenie.Többek között ez a döntés is ezek közé tartozott?

- Terhelt minden, amit el lehet képzelni, családilag és anyaként is. Megegyeztünk a férjemmel, hogy ő és a fiúnk Magyarországra jönnek, én pedig visszamegyek Romániába. Úgy éreztem, nem tudok szembenézni annyi gyerek tekintetével, hogy az első lehetőséget megragadom, és mint a süllyedő hajóból a mentőcsónakba ugrom én is. Lekísértem őket Komáromig, elbúcsúztunk. Egyszer csak a
hátam mögül megszólalt a fiam: „Édesanyám, visszajöttem érted a határtól. Nem tudtam átmenni nélküled, tudod, hogy szükségem van rád.” Összetalálkozott a tekintetünk. Elerőtlenedtem, és tudtam, ha visszamegyek, nem vagyok jó anya a gyerekemnek, ha elmegyek vele, anya maradok és mindenki másnak hátat fordítok.

- Mit ért az alatt, hogy mindenki másnak hátat fordít?
- Az ottani diákjaimnak, a Kemény János Közművelődési Körnek, a hozzám kapcsolódó neveknek, mint Kemény János, Kós Károly és Molter Károly. Ők mind kapcsolódtak hozzám és a körhöz. Azt hittem, hogy majd hazaárulónak tartanak, amiért ott hagytam Erdélyt, de nem így lett.

- Minek a hatására döntött úgy, hogy tanítani szeretne? Motiválta valami arra, hogy pedagógus legyen?
- A példa előttem volt, többek között a magyartanárnőm, Haltrichné Dr. Osváth Sára. Általa ismerkedhettem meg nagyon sok íróval, ugyanis az ő háza olyan volt, mint a Nyugatosoké, jöttek-mentek az emberek. Az iskolámban minden tanár nagy tudással rendelkező, hihetetlen aurájú egyéniség és óriási példa volt. Nagyon hálás vagyok a szászrégeni kettes számú líceumnak, sok mindenre megtanított.
- Tekint valamire mérföldkőként a pályafutása során?

- Úgy gondolom az egész egyetlen egy nagy folyamat, tanulás volt.

- És mi az, amit leginkább megtanult?

- Megtanultam, hogy az asztalra le kell tenni eredményeket, különben sehol nem leszek.

- Az élet pedig sok mindenre megtanította már a kezdetek kezdetén. Milyen gyermekkori emlékei vannak, mint erdélyi magyarnak?

- Ötéves voltam, amikor kulákosították a szüleimet. Megállt a fekete autó, tudtam, hogy attól félni kell. A lakásunkat államosították, minket pedig kényszerlakhelyre vittek. Így kerültünk Görgényüvegcsűrre. Majd két év múlva Szászrégenbe költöztünk, ahol le is horgonyoztunk.

- Az édesapját börtönbüntetésre ítélték. Mi okból történt ez?
- Akkortájt egy faluban talán egy embernek volt rádiója, városokban néhánynak, közéjük tartozott az édesapám is. Sötétedés után rendszeresen jöttek hozzánk az emberek hallgatni a híreket, amelyeket a rádió folyamatosan közvetített. Emiatt tíz évre és egy napra ítélték el 1958-ban, azonban élmunkás volt a börtönben, így 1965-ben, hét és fél év után kiengedték. Komoly idők voltak, de én ezekből mind
erőt merítettem.

- Szüksége is volt erre az erőre, hiszen a magyarországi áttelepüléskor újabb kihívások vártak Önökre. Miért pont Pécsre esett a választásuk?

- Először Győrbe mentünk, onnan jöttünk Pécsre ismerősökhöz. De hamar rádöbbentem, hogy önmagunkon kívül másra nem számíthatunk. Így hát összevissza hányódtunk, és igyekeztünk  megteremteni a lehetőségeinket.

- Hogyan indult el az itteni pályafutása, mint előadóművész, mint tanár?
- Előadói esteket tartottam az országban itt-ott. 1989-ben Kémesen napközis nevelő lettem, esténként pedig a pécsi egyetemen határon túli magyar irodalmat tanítottam, amely hatalmas sikernek örvendett. Érzelmileg annyira mozgósítottam a diákokat, hogy el is mentek Erdélybe. Majd meghirdettek a Babitsban egy magyartanári állást. Én pedig kíváncsi voltam arra, hogy teljesen ismeretlenül a hétköznapokban hogyan fogadnak egy határon túli magyartanárt.

- Hogyan kezdődött el a versek iránti szeretete, majd az egyre mélyülő kötődése hozzájuk?

- Az igazi kultúrát anyai ágról kaptam. Édesanyám megnyerte a második világháború alatt a Kodály Zoltán által indított Röpülj pávának a népdaléneklési versenyét, bekerült a Kodály kórusba, és személyesen ismerte Bartók Bélát. Nagyapám pedig évtizedeken át Jézus szerepében énekelt a Csíksomlyói búcsún.

- Mikor ért el először jelentős eredményt a versmondásban?
- Harmadik osztályos koromban nyertem meg az első versmondó versenyt. 1964-ben országos versenyt nyertem Romániában, ahol románul ment minden, és én magyar nyelven megnyertem. 1990-ben alakult meg a Pódium, amely 2018-ig jórészt a Babits Mihály Gimnázium falain belül tevékenykedett, majd az iskolában megszűnt, de a tagok továbbra is gőzerővel készültek a színvonalasabbnál színvonalasabb előadásokra és versenyekre. Összesen 295 díjat, a gimnázium keretein belül működve pedig 288 díjat tudhat magáénak a Pódium. Az elmúlt évek során 284 tagúvá nőtte ki magát a szakkör. A tagok között ilyen-olyan szakemberek is vannak, például tizenegy színész,
kettő most tanul annak, de akad köztük rendező és dramaturg is.

- Miként álmodta meg a Pódiumot, és mit is kell ez alatt érteni?

- Előadóművészi dolog, lényegében működhet csoportosan, egyedül, egy-két szereplős drámával, monodrámaként. Úgy gondoltam, ilyen még nincs itt, és legyen. Végül ráharaptak a szakkörre. Azt szeretném, hogy ez a
műfaj ne egy szűk kasztrendszerbe tömörüljön.

- Nemcsak a szép beszédre, versmondásra, a szereplési- és előadói készségekre tanította a diákjait, hanem annál sokkal többre, a szívüket és a lelküket is ápolta.

- Aki szövegeket tud, annak a lelke is finomodik a szöveggel együtt, úgy mélyül emberileg, hogy azt semmivel nem lehet pótolni. Hozzásegít ahhoz, hogy bármilyen más emberi durvaságot el tudjon viselni intelligensen.

- Hogyan ismeri fel a tehetséget az emberekben?

- Azt nem lehet tudni, hogy ki tehetséges. És nincs olyan, hogy tehetségtelen, hanem olyan van, aki nem foglalkozik vele, nem érdekli.

- Mit gondol, meghozta a sok erőfeszítés és áldozatos munka a gyümölcsét?

- Nem tudom. De az, hogy látom őket színpadon, eljönnek meglátogatni, felhívnak névnapomon, miegymás, az hihetetlen erőt ad. Ez sok mindent jelent számomra. Én úgy érzem elvégeztem a feladatomat, felvirágoztattam egy szakkört, nem akármilyen szinten, a diákjaimmal dolgoztam, amennyit tudtam. Egy nagy családdá váltunk.
- Sok szép évet és emléket tudhat maga mögött. Hogy gondol vissza rájuk?

- Van mibe kapaszkodni, és sokszor kell is.

Márkus Hanna - Fotó: Dittrich Éva