Elhunyt Kovács József, mohácsi magyar költő - Még nő szép szakállad s hajad

„Mit mondjak most? Hogy ég veled? Hogy rég megölt a képzelet? Még nő szép szakállad s hajad. Fölmondjuk sok szép versedet. Mosdatnak most." Hatvanhét éves korában, szombaton délután elhunyt a mohácsi költő, Kovács József Hontalan. 

Utoljára néhány hónapja futottunk össze, ahogy te nevezted, a mohácsi „sétautcában". Váltottunk pár mondatot, család, munka, miegymás, iszunk-e egy fröccsöt, kérdezted, nem ittunk, sietős volt.

S most már nem is iszunk soha.

Szombaton este szólt a telefon, s bizony nagyon fájt a hír. Évekig dacolva a betegségekkel, nagyon-nagyon komoly fájdalmakkal, itt, a földön már nem volt segítség, kórházba szállítása után pár órával elhunyt Kovács József Hontalan, ahogy ő mondta magáról, a cigány származású magyar költő.

Ezt megelőzően hónapokig ápolta otthonában a nővére, hősies kitartással, annak dacára is, hogy tudtuk, nincs remény, hamarosan „a fej lehajlik és lecsüng a kéz".

2014-ben, első műtétje után otthonában lábadozott, s vívta harcát a betegséggel és a mindennapokkal . Azt mondta akkor, szerinte a fizikai fájdalom megélése erősebbé teszi, s nem eszik két ebédet azért, mert esetleg később már egyre sem maradna ideje.

- Nyugi, barátom, nekem még nem harangoztak - vetett véget nyomban a három évvel ezelőtti beteglátogatás szokásosan kínos első pillanatainak. - Látod, élek, még megvagyok. (...) - Hatvannégy éves voltam a napokban, s borzasztó, de kegyelemkenyéren éltem hónapokig, míg intéződött a nyugdíjam. Azt mondták, nem találják a papírokat, nem is értem, a jogvédőktől mindig kapok pénzt, amiből levonnak egy csomót, valamiért mégsem számolták be. Egy idő után meguntam, mondtam, ne keresgéljenek, adják, amennyiről van papír. Azóta dől a pénz, negyvennyolcezret kapok (legyint, nevet). Ha nem lennének a barátaim éhen  vesznék. Ők segítenek, pénzzel, ruhával, festményekkel, egyebekkel. Szentandrássy, Eva-Klepp Afritsch, holtában is Péli, meg mások. (...)

- Az úgy volt, hogy egyszer csak összeomlottam. Bevittek Pécsre a kórházba, azt hitték a szívemmel van valami, de nem. Jobban lettem, de ha már ott voltam, kivizsgáltak. Kiderült, más a baj, megműtöttek. Azt mondta egy barátom, már megírtam a kenyerem javát. Nem félek a haláltól, nincs bennem szorongás, de nem is gondolok rá, elég, ha tudom, egyszer bekövetkezik.

- A kórházból mindig meg akartam szökni. Már nagyon régen nem írtam, ott meg nem volt papírom. Volt viszont a szekrényen egy naptár, aminek az egyik hátsó oldalára írni kezdtem. Aztán mivel harminckét hátsó oldala van, hát harminckét új versem lesz, ez lesz az Apró mohácsi boltok című kötetem.

Figyeld csak:

vasárnap nyár sebészet
madarak Bartók koncert
...
Ferenc Pápa
gyere lépjünk le innen
a Vulkánok tetejéről

ilyenek lesznek benne. (...)

- A zsidók utcájában nőttem fel Mohácson, svábokkal, sokacokkal. Szegénységben, de tisztességben. Segítettük egymást. Itt a városban az ihlet a közös.

- A versek? Szerintem fontosabbak, mint valaha. Azt mondják, ami nincs a világhálón, az nem is létezik. Baromság! A gondolatok hálózata itt születik, a fejünkben, mindegy, olvassák-e. József Attilát sem ismerték.
(...)

- Jópofa vagyok, elbeszélgetek mindenkivel, de a művészetben más vagyok, ott nincs irgalom Valahogy így:

a nagyságot is
vállalni kell
gőgös felebarátaim
szolga-póz
helyett
egyenes tartású alkotást
a remekmű ragyogását
fizetség s díjak nélküli
sorsot

- Ugye, értitek - kérdezte aztán.

Értünk, persze.

S azt is, hogy egy régi esztendő harminckilencedik napján Kovács József miért így látta magát és a világot:

„egybecsomózva
gyönyörű sorsommal
magam vagyok
eleitől fogva

negyven körüli
kelet-európai férfi
lyukas csizmában
szerelmi priusszal

nincsen semmim
hiányodon kívül
súlytalanság állapotában
cidriző ország

élek ahol élek
röhejes putriban
klassz csövekben
tré menedékhelyen

Máté Balázs - Fotó: Facebook