A PTE-n segít a betegeknek Ánizs, gazdája, Kollár Zsuzsanna pedig az életét is rábízná

Azért van még mit tanulnia a fiatal kutyának. Ugyanis nem ír, nem olvas, beszélni sem tud. De a szemei azért mesélnek ám! Az Ánizs névre hallgató szépséges labrador olyan kedves, értelmes, hogy az már zavarba ejtő. Persze, a PTE-n, a betegek, meg a dolgozók között is példátlanul népszerű az eb. Ánizs vakvezető és a feladata, hogy gazdijának segítsen a közlekedésben. Emellett a jelenlétével is képes nyugodt légkört kialakítani,amely hozzájárul a műtét előtt álló betegek stresszoldásához.  

Csoda egy állat Ánizs, a négylábú támogató. Folyamatosan arra vár, hogy szeme legyen annak, aki a látása jelentős részét már elveszítette. Olyan érzelmi kapcsolatot alakított ki Kollár Zsuzsannával, ami örökre elszakíthatatlan szállá vált közöttük.

- Akik kutyákat tartanak, azok döntő többségében nincsenek ráutalva a családi kedvencekre - világította meg a helyzetet Kollár Zsuzsanna, aki a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Klinikai Központjában, aneszteziológusi asszisztensként dolgozik az altatóorvosi vizsgálati ambulancián. - Ez azonban a vakvezető kutyák esetében másképpen létezik. Nekünk ezek a kiváló lények elmondhatatlanul sokat adnak, ezáltal a szeretetünk mellett hatalmas nagy hálát is érzünk irántuk, ami még jobban mélyíti a kapcsolatunkat. Ánizsra az életemet is rábíznám!

- Még úgy is, hogy azért nem teljesen vak?

- Születésem óta a sötétben sosem láttam jól, mert a szemem nem képes adaptálódni a sötéthez. Az évek múlásával a látóterem is elkezdett beszűkülni, jelenleg már csak tíz százalékos.  Ennek okán, így megyünk mi együttesen. Igényeltem egy segítőtársat, aztán többet is kaptam annál, mint amit reméltem.

- Nehéz volt megszokni a közös létet?

- Akadtak benne tanulási folyamatok, még talán ma is abban vagyunk. De amilyen apróbb, máskor meg nagyobb balesetek korábban értek, még egyedül, ahhoz képest újból kinyílt számomra a világ. Tudok dolgozni, áruházba járni, társaságba menni, ráadásul a munkahelyemre is csak vele tudok biztonságosan beérkezni. A kiválasztás remekül sikerült, egymásra találtunk.

- Ezek szerint nem a véletlen műve egy ilyen duó létrejötte?

- A kutyákat születésük után, már nagyon fiatalon kezdik nevelni a nehéz feladatra. Egy idő után kialakulnak a meghatározó tulajdonságaik. Ehhez kell megtalálni egy ennek megfelelő, rászoruló embert. Az én labradorom már az alomban is a legapróbb volt, a kis termetével, a szépségével, a cukiságával, a rafináltságával belopta magát mindenki szívébe. Erről a közvetlen munkatársaim is tudnának mesélni. Többen, reggelente külön bejönnek köszönteni a „kollégát". De jótékony hatása van a szorongó betegekre is. Persze, csupán akkor, amikor nincsen szolgálatban. Ha ráteszem a hámot, akkor kizárólag rám összpontosít.

- Sokba kerül a tartása?

- Mint bármilyen hasonló méretű társáé. De ez nem anyagi kérdés, mert minden pénzt megér a közelsége. A hétköznapok csodáját, a szabadságot nyújtja, minden más érzelem mellett. Ezért nem lehet számszerűsíteni a szolgálatait. Korábban a lányom mindig szeretett volna kutyát, de én ragaszkodtam a tézisemhez, panelba nem való eb. Erre az élet rácáfolt, mert rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy hol élünk együtt egy kutyával, hanem az, hogy hogyan. A lányom sajnálatára az elvem csak az elköltözése után dőlt meg.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter