Kirakatból a világ: így fest Pécs, legalábbis Jandó László, a Kórház tér "főnöke" szerint

2016. május 16. hétfő 17:18

Kirakatból a világ: így fest Pécs, legalábbis Jandó László, a Kórház tér

Egy kirakatban ülve természetesen másképpen látszik a világ, benne Pécs, mint más nézőpontból. Jandó László a Kórház téren árulja a virágait, miközben adja meg kapja a híreket. Annyi ismerőse van, hogy azt meg sem lehetne számolni. Sokan persze talán még a nevét sem tudják az árusnak, akinek még a lábnyomát is felfestették a kövezetre, az elé a párkány elé, ahol rendszeresen várakozni szokott.

Huszonhét év

Csaknem három évtizede törzshelye a Ferencesek utcájának eleje Jandó Lászlónak. Olyan régen van ott, hogy amikor kezdte az ipart, akkor még Sallai Imre volt a terület névadója. A virágokat Újhegyen termeszti. Mióta édesanyja elhunyt, egyedül teszi a dolgát. Saját bevallása szerint kicsit lassabban halad, bár nem bánja, nem kapkod. Inkább kicsit hosszabb időt áldoz a feladatok elvégzésére, de segítséget nem kér senkitől.

Egyik hétköznap, délután, mintha csak összebeszéltek volna, majdnem egyszerre érkezett két politikus a kereszteződésbe. Az egyik jobbról, a másik balról közelített, átvitt, valamint tényleges értelemben is. Egymást nem láthatták, de a páros mindkét tagja egyből intett a tér „főnökének", Jandó Lászlónak, aki természetesen viszonozta a gesztust.

Ha Rejtő Jenő ismerte volna a „Bukta" néven is ismert férfit, biztosan szerepeltette volna valamelyik ponyvaregényében. Télen, nyáron, pontosabban minden évszakban, főleg ebéd után „rendel" az őstermelő. Mindenkivel szót vált, aki megtiszteli őt azzal, hogy megáll mellette. Venni semmit sem kötelező, a jó szó meg ingyen van.

Az utcai árusnak határozott véleménye van a pécsi gazdaságról. Szerinte szinte mindenki az egyetemből, a külföldi diákokból akar megélni, ami nagy hiba. A taxisok, az ingatlanközvetítők, a fodrászok kenyere sokban függ a külhoni hallgatóktól. Ez önmagában nem rossz, ám azért örömmel venné, ha komoly cégek teremtenének munkahelyeket Baranya szívében.

Amíg eddig jutott a virágos a monológjában, addig azért a keze nem állt meg. Két kicsinyke csokrot elkészített egy igazán formás teremtésnek. Aki nem győzött hálálkodni a fürge munka láttán. Aztán búcsúztak egymástól, méghozzá gyorsan, mert ez egy ilyen műfaj.

A nagy forgószínpadon rengeteg epizodista kap szerepet, egy, csak egy személy állandó a színjátékban. Az ötvenhárom éves ember, aki kicsit kortalannak tűnik.

Bár évekkel ezelőtt jobban pörgött az üzlet, de nem panaszkodik. Napjainkban a városlakók közül rengetegnek alaposan meg kell fontolnia, mire költ. A dísznövényekről könnyebb lemondani, mint a kenyérről, a tejről. Meg a gyerek lyukas cipőjét is inkább muszáj pótolni, mint vázába valót kérni.

Egy dolog azonban nagyon nyomja a lelkét: a kosárlabdázás széthullása, hanyatlása. És itt most senki se a női ágra gondoljon kizárólagosan. Mert a férfiak is visszacsúsztak a ranglistákon. Hiába, a „magasabb szintű" érdekek, meg a pénz, illetve annak fokozott hiánya rengeteg dolgot befolyásolt az elmúlt esztendőkben.

Jelentette ki ezt egy olyan valaki, aki nélkül korábban nem nagyon dobták fel a labdát a helyi sportcsarnokban. Ráadásul komoly kritikusként, bizony oda-oda szokott szólni az egykori játékosoknak. Az egyik center, aki már nem aktív, eskü alatt vallja, még sikeres szezonokkal a háta mögött is kapott megrovást a drukkertől, egy elfelejtett gyenge játéka okán. De a törzsszurkoló ma már nem vendég a meccseken. Az idő hiánya, meg az egészségi állapota  okán sem engedheti meg magának ezt a szórakozást „Ödi". Ez utóbbi megszólítást amúgy a kosarasok akasztották rá, már nem tudni miért is.

A „műszak" végén aztán az utca hírmondója hazaballag. Este rádiót hallgat, meg olvas.

Televíziót nem néz hosszú ideje. Az újságokba, könyvekbe temetkezve készül a holnapra, várja üzletfeleit, akiket nem fogadhat felkészületlenül. Meg aztán még Rejtő is betoppanhat, hiszen ebben a mesében semmi sem lehetetlen.

 

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva