Gyugyi László másik élete: "a gyűjtőt" Amerikában sikeres elektromérnökként tisztelik

Újabb négy tárggyal gazdagította Gyugyi László a közelmúltban a már jóval hatszázon túli gyűjteményét a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed Sikorski-házában. Vele beszélgetve fény derül az elektromérnök, sikeres kutató „másik életére", a nagy gyűjtő titkaira, sőt még az is szóba kerül, miért is nem szeret nyilatkozni a sajtónak.

Ha a legekkel kezdjük, bizony van belőlük bőven a tarsolyában: a világon egyedülálló szecessziós Zsolnay-gyűjteményét csodálhatjuk meg a Sikorski-házban, 78 amerikai szabadalom, ötvennél több szakmai publikáció és két könyv megírása fűződik a nevéhez. Az amerikai pittsburghi Westinghouse világcég teljesítményelektronika területén végzett központi kutatási és fejlesztési munkájának volt a vezetője évtizedekig. Pécs díszpolgára, s a mai napig a Zsolnay Örökségkezelő NKft. felügyelőbizottsági tagja is. S ráadásul oly kiválóan beszél magyarul, hogy sokan megirigyelhetnék, pedig 1956 óta él külföldön, de nem felejtette el sem anyanyelvét, sem magyarságát.

A Sikorski-ház kapujában találkozunka megbeszélt időpontban.

- Mennyire elégedett a kiállítással? Megvalósultak elképzelései Pécsett?

- Elégedett vagyok. Hosszú idő után jutottunk el ide. A gyűjtemény átadásának egyik feltétele volt, hogy a bemutatás megfeleljen a legkorszerűbb múzeumi körülményeknek: tükröződésmentes üvegek a tárlókon, a legmodernebb világítás, légkondicionált épület. Ez mind megvalósult, azt mondják ez a legnépszerűbb hely a negyedben a látogatók körében. Nem az a gyűjtő vagyok, aki saját képeit a háza alagsorában egyedül nézegeti esténként - mosolyog Gyugyi László. - Sok időt töltök itt, mert érdekel a látogatók véleménye, akik általában egyedi ajánlásra jönnek, adják egymásnak a hírt, „meg kell nézni, ilyent még nem láttál".

- Mikor itt hagy egy tárgyat, nem fáj a szíve? Gondolom, saját gyerekeként tekint rájuk.

- Ezen már túl vagyok, nekem öröm, ahogy jönnek, nézik, különösen a pécsiek, akiknek sokszor még a dédnagyanyjuk itt dolgozott.

- Milyen gyakran vezet tárlatot?

- Mikor itt vagyok és kérnek, mindig szívesen.

- Azt mondják, ez a legnagyobb szecessziós Zsolnay-gyűjtemény a világon. Minden évben új adományokkal gazdagítja.

- Merésznek tűnik egy ilyen kijelentés, de sem én, sem más nem tud nagyobbról. Több mint négy évtizede foglalkozom a gyűjtéssel. Sokszor hatalmas versenyben kell helyt állnom, hogy bővíthessem a kollekciót. A Zsolnay-tárgyak gyűjtői, galériái nagy részével már találkoztam a világban, és eddig senki sem jelentkezett, hogy ennél nagyobb kollekciója lenne. A gyár művészeinek munkái kiváló minőségben, megfelelő számban vannak jelen az időszakból, melyet aranykornak nevezünk. Ezt 1873-tól számolom, amikor világszinten feltűnt a Zsolnay-gyár, majd következett az 1878-as párizsi kiállítás, a nagy évfordulók, egészen a szecesszió végéig, amely durván az első világháborúig tartott. Ekkor a gyár vezetői és művészeti dolgozói is az alapító Zsolnay-család tagjai voltak. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése nemcsak az országnak, hanem a Zsolnayaknak is tragédiát jelentett: elvesztették piacaik és nyersanyagforrásaik nagy részét, a gyárat a szerbek elfoglalták, pusztítás dúlt mindenütt. Később próbálkozások voltak csupán a visszatérésre. 

- Ön Pécs díszpolgára, meglepte ez a megkülönböztető elismerés?

- Megtisztelő. Bár nem vagyok pécsi, már hazajárok, mert sok ember megszólít, új barátságaim születtek itt. Középiskolás koromban Tamásiban élő szüleim nyári műhelygyakorlatra küldtek ide, az volt a tervük, járjak a Gépipari Technikumba. Szerveztünk rögtön egy futballcsapatot is Pécsett, aztán mégis Tamásiban végeztem el a gimnáziumot. Később, a Műszaki Egyetemen az egykori futballista társaim közül hárommal is találkoztam, jó barátok lettünk.

Az elektromérnöki diploma megszerzése után, 1956-ban távozott Angliába, ott élt, tanult tovább, dolgozott, majd Pittsburghben folytatta pályáját.

- Fiatalok voltunk angol feleségemmel, és úgy gondoltuk, kipróbáljuk az amerikai lehetőségeket. Bár szándékoztunk visszatérni Angliába, az évek múltával mégis ott maradtunk. Ő kezdettől nagyon támogatott a gyűjtésben, pedig szerény körülmények között éltünk. Gyakran jártunk Magyarországon, s ő nagyon szerette a magyar képző- és iparművészetet, segített a gyűjtésben, a kiállításon is vannak tárgyak, melyeket ő szerzett. Végig javasolta, hogy Pécsre kerüljön a kollekció, sajnos a megnyitóra már nem tudott eljönni, előtte meghalt váratlanul.

- Az évek során nagyszabásúvá bővült gyűjteményből Ön 167 tárggyal 2002-ben részt vett az Iparművészeti Múzeum és a pécsi Zsolnay Múzeum közös szervezésében New Yorkban, a Forbes Magazin Galériájában megrendezett kiállításon.

- A világon mindenütt nagyra tartott szakemberek rendezték ezt a tárlatot, siker volt. New Yorkban, ugyanúgy, mint más amerikai nagyvárosokban, igen jól ismert a Zsolnay kerámia. De nemcsak ott, hanem a világon mindenütt a legjobbak közé sorolják.

- Amikor elkezdte a tárgyak gyűjtését az 1970-es években, még nem tudta mindezt.
- Nem, hiszen mikor elmentem Magyarországról, sem a gyárat, sem a családot nem  tisztelték, pedig a gyár megalapítása a művészeti színvonalon túl a magyar ipar szempontjából rendkívül sokat jelentett az országnak. De akkor kizsákmányoló kapitalistának tartották itthon őket, a szecessziós kerámiákat dekadens, elítélendő művészetnek. Akkoriban csak a kis zöld tárgyak képviselték a világhírű eozin technikát a boltokban.

- Sikeres mérnök volt, 78 elismert találmánya van.

- Kutató mérnökként dolgoztam Amerika egyik legnagyobb intézetében, Pittsburghben. Nyolc nagy épületben a matematika-fizika, az atomfizika, a villamosmérnökség minden ága, a kémia is jelen volt, összehangoltan dolgozó nemzetközi csapatokban végeztük a munkánkat, a világ minden részéről jöttek a kollégáim. Ez volt a karrierem, a munkám. Magyarországon engem mindig „a gyűjtőnek" hívnak, Amerikában elismert mérnök vagyok. A teljesítményelektronika területén betöltött vezető szerepben értem el, hogy elsőként kaptam meg 1999-ben az Elektromos és Elektronikus Mérnökök Intézetének legnagyobb elismerését.

- Ezek szerint Ön az egyik nagy magyar koponya, akit Amerikában hagytak akkoriban dolgozni?

- Merész lenne, ha én mondanám. Az ilyesmi mindig viszonylagos, és nem nekem kell ezt kijelentenem - nevet jóízűen Gyugyi László.

- Hogy készült 2007-ben a díszalbum, amelynek megjelenése után ismertté vált Magyarországon?

- Amerikában, a New York-i kiállításon kapcsolatba kerültem Csenkey Évával. Korábban ő hallott rólam, felhívott, fényképeket kért tőlem a tárgyakról, meglepődött, nagy hatással volt rá, amit kapott. A New York-i kiállítás után elkészült a könyv, melyben dr. Hárs Éva - a megyei múzeumigazgatóság volt vezetője - a tárgyak adatainak kutatását végezte el. A pécsi könyvbemutató után az akkori polgármester, Tasnádi Péter meghívott, azt szerette volna, hogy kölcsönözzem egy évre a gyűjteményemet, de én nemet mondtam, hiszen akkor már elmúltam 70 éves. Kerestem a gyűjtemény állandó helyét, nem akartam azt többször szállítani, féltem a mozgatásból eredő törési veszélyektől. Mivel több okból is szerettem volna, hogy a gyűjtemény kerüljön vissza Magyarországra, különösen Pécsre, ahol a tárgyak több mint 100 évvel ezelőtt készültek, olyan ajánlatot tettem, hogy megfelezzük az árat, az egyik felét én állom, a másik hárul a városra. Az ajánlatom tetszett, de a kivitelezése nem volt egyszerű. Közben a súlyos betegséggel küzdő Tasnádi Péter meghalt, és a feladat megoldása az új polgármesterre, dr. Páva Zsoltra hárult. Ő azonnal támogatta, hogy Pécsre kerüljön a gyűjtemény. Dr. Kiss Endre, a Szigetvári Takarék bank akkori elnöke segítségével megvalósult az állandó kiállítása a Sikorski-házban.

- Honnan van pénze, hogy megvegye a tárgyakat az aukciókon vagy bárhol másutt?

- Nem vagyok gazdag ember, de szegény sem. Mindent a saját pénzemből fedezek. Azért nem szeretek interjút adni, mert valami ok miatt engem sokan egy lézengő amerikai milliomosnak tüntettek fel, akinek semmi más dolga nem volt, mint a műgyűjtés, mivel valahonnan mágikusan pénzhez jutott. Messze nincs így.

Hárságyi Margit - Fotó: Kálmándy Ferenc