Bejárta a fél világot Farkas József, a Mecseki Láthatatlanok egyike, míg ismét szülőföldjére léphetett

2019. november 06. szerda 16:46

Bejárta a fél világot Farkas József, a Mecseki Láthatatlanok egyike, míg ismét szülőföldjére léphetett

A forradalom leverése után is még sokáig harcoló Mecseki Láthatatlanok között volt Farkas József is, akinek életéről akár filmet is lehetne készíteni. A 79 éves férfi átélte az ellenállás időszakát, végül sikerült megmenekülnie, s felépítenie külföldön az életét. 1990-ben lépte át újra a magyar határt.

 

Farkas József 1940-ben született Kisharsányban, ahol gyermekkorában a szőlőtőkék között játszott barátaival, testvérével. Ötéves volt, amikor az oroszok elhurcolták édesapját Szibériába, így édesanyjával és nővérével maradtak. Hogy legyen mit enniük, az anya összeállt egy másik férfival, később pedig még két gyermeke született.

- Apám 1949-ben tudott visszajönni hozzánk, de megbetegedett Szibériában, s négy hónap elteltével meghalt. Ezután sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, majd mikor a nagymamám idősebb, betegesebb lett, elvitték a szederkényi szociális otthonba, velem együtt - emlékezett vissza József.

Farkas József az otthonban töltött egy kis időt, majd Kecskeméten folytatódott tovább az élete, ahol kertésztanuló volt egy ideig, majd megszöktek egy másik fiúval együtt.

- Messzire nem jutottunk, hamar elkaptak minket a városban. Felvittek Budapestre, onnan Pécsre egy intézetbe, majd visszaengedtek Kisharsányba. Elmentem dolgozni, először Sáripusztára, majd Villányban a gépállomáson vezettem traktort. Nem kaptam sok fizetést, volt, hogy ételre már nem maradt pénzem, mert ruha kellett. Ilyenkor átkutattam a szekrényeket és a mások által ott hagyott száraz kenyeret, hagymát ettem meg.

Amikor Bakonyán megnyílt az uránbánya, úgy döntött, elindul Pécs felé. Ekkor 14 éves volt, s mielőtt még Pécsre ért volna, meglátogatta anyját és testvérét, illetve féltestvéreit.

- Anyám készített nekem zsíros kenyeret, megettem, majd elindultam Pécsre. A városban kezdtem el dolgozni a bányában, a munkásszállásunk a pécsi orvosi egyetemen volt. Egy darabig itt laktam, majd amikor kitört a forradalom Pesten, akkor bejött hozzánk néhány ember, akik azt mondták, hogy aki akar, az elmehet velük a határőr laktanyába, mert azt a ruszkik nem bántják. Én is velük tartottam, s ott kiképeztek bennünket.

- Éppen a repülőtéren volt a gyakorlat, ami akkor még Uránvárosban volt, amikor a főhadnagy odajött, s azt mondta, aki akar, ugorjon fel a teherautóra, visznek bennünket az osztrák határra, az ENSZ-csapatok biztosítására. De megjegyezte, hogy ő nem hisz nekik, s aki szeretne, az mehet vele a Mecsekbe. Én és még páran a főhadnaggyal tartottunk, a Mecsekben már mások is voltak. Később megtudtam, hogy akik az ENSZ csapatok biztosítására mentek a teherautóval, mindet agyonlőtték.

Ameddig bírtak, harcoltak, de az oroszok feljutottak a Komlói úton is, így egyre kevesebben lettek. Sokan meghaltak, volt, aki reménykedve hazaindult, akik maradtak, gyalog mentek tovább. Kiérve a Komlói útra, a még megmaradtakra tankok kezdtek el lőni, a szerencsésebbek el tudtak bújni.

- Amikor a tankok elmentek, mi elindultunk, a fegyvereket az erdő szélén hagytuk letakarva. Kettes sorban kezdünk lefelé menni, nem egyszerre, mert nagyobb lett volna az esély arra, hogy akkor elkapnak minket. Én a harmadik körben indultam, egyszer csak halljuk, hogy az előttünk lévők szaladnak, s lőnek rájuk. Ismét el kellett bújni, másik utat kerestünk. Pincékben aludtunk, s civil ruhát is találtunk, amit felvettünk a katonaruha helyett.

Sokáig csak csatangoltak helyről-helyre, Vágotpusztáról Pécsváradra mentek, ahol Farkas József látta a fejlövést elszenvedő Málics Ottót is, akit pokrócba burkolva hozták vissza a balul elsült akcióról. Étel, ital alig volt, a további utak során is rengeteg lövést kaptak, ők is lőttel, az aknavetők elől menekültek.

- Az oroszok csak jöttek utánunk az erdőbe, mi igyekeztünk túlélni. Aztán az önkéntes alakulat élére álló Gazda (a komlói körorvos, Horváth Géza) és a volt ludovikás tiszt, Béla (Kubicza János) azt mondta: „Elindulunk a kétszáz kilométeres útra. Aki akar, hazamehet, de fegyvereit itt kell hagynia." Sokan azt sem tudták miről van szó, mi ez az út, köztük én sem. Választhattunk, hogy maradunk vagy elmegyünk. Én maradtam a csapattal, s a jugoszláv határ felé vettük az irányt.

A határátlépés után jött a gerovói láger, aztán egy második, harmadik menekülttábor, ahonnan Farkas József az utolsó levelet küldte nővérének azzal, hogy jelentkezett az amerikai hadseregbe. Ezután évekig nem adott magáról életjelet, családja sokáig abban a hitben élt, hogy odaveszett Vietnamban.

- Tizennyolc évesen Új-Zélandon kötöttem ki, mivel az a lehetőség adódott. Eleinte nyomdában dolgoztam, sikerült egy autót vennem később a fizetésből. Az ottani magyar menekültekkel lógtam együtt, nappal dolgoztunk, este pedig kocsmáztunk, buliztunk. Aztán később úgy döntöttem, elég ebből, így sokra nem megyek. Visszavágytam Európába, így egy társammal felszöktünk egy hajóra, elrejtőztünk egy üres kabinba, s reméltük, hogy nem bukunk le. Persze észrevettek, s visszaküldtek bennünket Új-Zélandra.

Ezután rengeteget dolgozott, volt éjszakai munkásként textilgyárban, favágást vállalt, mellette idényszerűen birkát nyírt egy farmon, kerítést épített, bárányok farkát metszette. Dolgozott konzervgyárban, kikötőben, végül kikötött egy étteremben, ahol beleszeretett a tulajdonos lányába. A görög hölgy is viszonozta az érzéseit, így hamar egybekeltek.

- Sophie volt a legjobb feleség a világon. Éttermet nyitottam, ahol mindketten éjjel-nappal dolgoztunk. Rengetegen jártak hozzánk, szerettek minket, sokszor segítettek is nekünk, volt, aki beállt mellénk a pultba. Mellette ingatlanokat is vásároltam hitelre, felújítottam, majd eladtam őket. Több éttermem is volt, az egyiket kicsit átalakítottam, szállással bővítettem 2000 körül. Itt még a magyar vízilabdázó lányokat is megvendégeltem, akik akkor voltak világbajnokok. Így sikerült egyre feljebb jutnom, s megalapoznom egy szebb jövőt.

Farkas József 1990-ben lépte át újra a magyar határt, mert időközben unokatestvére kereste Amerikából. Először el sem hitte, mert nem tudott róla, hogy lenne rokona Amerikában.

- A feleségem addig nem hagyott békén, amíg fel nem hívtam a kérdéses telefonszámot. Ekkor hihetetlen dolog történt. Megtudtam, hogy anyámnak volt egy bátyja, aki lelőtt néhány orosz katonát, akik meg akarták erőszakolni az egyik falubeli asszonyt. El kellett menekülnie onnan, ezért Kisharsányban hozzám hasonlóan sokan nem is tudták, hogy egyáltalán létezett. Az ő Amerikába kivándorolt fia talált meg engem. Kilencvenben tértem vissza Magyarországra, ekkor találkoztam a testvéreimmel is. Az ő unszolásukra jöttem vissza egyre többször Kisharsányba, ahová máig is visszajárok. Vettem egy borospincét is, amit az előző tulajdonos kifejezetten nekem szánt. Májustól decemberig töltöm itt az időt, ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal vagyok ilyenkor. Örülök, hogy végül hazataláltam.

Farkas József családi okok miatt 1984-ben átköltözött Ausztráliába. Akkor vette meg tengerparti éttermét, amelyet ma már négy gyermeke működtet. Felesége, Sophie 2003-ban elhunyt betegségben.


Somogyvajszlón lett először szerelmes

Miután az oroszok elől menekülő csapat a jugoszláv határ felé vette az irányt, útközben többször meg kellett állniuk szállást keresni. Az egyik ilyen alkalommal Somogyviszlón találtak menedéket. Egy család fogadta be őket, s ez az emlék azért maradt meg benne ennyire, mert ott lett először szerelmes. Ibolya volt a lány neve, aki a két lánytestvér közül volt az egyik. Amikor 1990-ben visszatért az országba, mesélt erről a lányról a sógorának. Éppen a Balatonra mentek nyaralni, s kíváncsi volt, vajon áll e még a somogyviszlói ház, s vajon ott van-e még Ibolya. Elmentek a házhoz, ami meg volt még, s az udvarban egy idős asszony kertészkedett. József odament a kapuhoz, s megkérdezte az idős asszonyt, hogy emlékszik-e még rá. Természetesen nem emlékezett, de Farkas József elmondta neki, hogy 1956-ban, a forradalom idején itt szálltak meg pár társával. Aztán az idős nő, aki Ibolya édesanyja volt. elmondta, hogy a szoba még megvan, de Ibolya már nincs. Az asszony elmesélte, hogy sajnos a lánya elhunyt betegségben, a másik lány pedig férjhez ment és elköltözött.

Mentőautóban álcázták magukat az ávósok

Farkas Józsefet kiküldték a Mecsek-kapuhoz, ott állították meg a felfelé igyekvő tankokat. Gránátokat dobáltak a lánctalpakra, szellőzőnyílására, volt, aki töltötte a Molotov-koktélokat, a többiek pedig hajították azokat is. Egyszer egy mentő jött fel, akit elengedett a csapat. Pár gyerek utána azt mondta, hogy szerintük ávósok voltak. József utána sokat gondolkodott azon, hogy vajon jó döntés volt-e átengedni őket. Később pedig kiderült, hogy sajnos nem volt az, tényleg ávósok ültek a mentőautóban.

 

Pauska P. - Fotó: Dittrich Éva