Pécsi arcok (8.): Lang Györgyi

2008. január 04. péntek 22:07

Pécsi arcok (8.): Lang Györgyi

- Húsz éve hagytál fel a színészkedéssel a zenélés miatt. Miért is akartál tulajdonképpen színművész lenni?
- Mert baromi jó mesterségnek tűnt, és most is annak tartom: például nem kell korán felkelni, s kényelmes az életvitel is. Az is igaz ugyanakkor, hogy annak idején is voltak olyan mélyenszántó gondolataim, üzeneteim, amelyeket ki akartam magamból adni. Úgy éreztem, hogy erre a színpadon nyílik a legjobb lehetőségem.

- Ebbéli pályád éppen Pécsett kezdődött. Mi jut eszedbe, ha a városra gondolsz?
- Elsőként az arcok, az emberek, akikkel Pécsett dolgoztam: Vári Éva, Uhrik Dóra, Csaba Zita. A másik pedig - ami ma már egy tudományos-fantasztikus regénybe is beleillene - hogy nap mint nap biciklivel jártam a színházba otthonomból, a Magasházból.

- Hét év után viszont elköszöntél a társulattól...
- Úgy éreztem, elég volt, ráadásul Szegvári Menyhért sem maradt tovább Pécsett főrendezőként. Egyfajta vakrepüléssel érkeztem Budapestre, ahol alig egy évvel később meg is alakítottuk a Pa-Dö-Dőt.

- Ennek már húsz éve, de nyoma sincs visszaesésnek, változásnak. Minek tudható be a siker?
- Mindig is hosszú távra terveztük a duót - szemben a mai könnyűzenei „kollégákkal", akik egy-két év után kidőlnek. Mi tudtuk, hogy ennek működnie kell: sosem volt szűken vett célközönségünk, nem volt szükségünk stylistokra, akik megmondják a frankót, s nem változtunk meg. Az emberek szeretik az állandóságot: nem csinálunk megmagyarázhatatlan dolgokat, nem egy konkrét forgatókönyv szerint élünk - csak magunkat adjuk. Akik bennünket szeretnek, éppen ezért tartanak ki mellettünk a mai napig.

- Amit az is magyaráz, hogy folyamatosan koncerteztek...
- Húsz év után sem állunk meg. Van folytatás. Mi nem untuk meg, s a nézők se minket: ez a fontos dolog. Legutóbb a Blaha Lujza téren buliztunk a közönséggel a szilveszteri koncerten. Annak ellenére is jól szórakoztak az emberek, hogy én még mindig csak ültemben tudok énekelni - bár a koreográfiák jó részét így is igyekszem megcsinálni. Igazából a színpadon zavar a legkevésbé, hogy nem tudok lábra állni.

- A pletykalapok össze-vissza írnak mindenfélét. Tulajdonképpen mi a probléma a lábaddal?
- Alapvetően az a nagy bajom, hogy kövér vagyok... Komolyra fordítva a szót: van három porckorongsérvem, ami miatt két és félszer eltört a lábam is, mivel időszakonként nincs bennük érzés - szerencsétlenül estem. Sajnos mindig a legrosszabbkor történik egy ilyen összeroskadás, így vissza-visszafordul a probléma. Mindenesetre folyamatosan járok gyógy- és vízitornára, kezelésekre, így szerintem nemsokára talpra állok. A bulvárlapoknak egy aranybánya az áldatlan állapotom, ezzel szemben nincs komoly problémám: érzem, hogy kifelé tartok a betegségből. A közönség tolerálja a bajaimat, s ha a bulvársajtó jeles képviselői is legalább ennyire megértőek lennének, nem is lenne téma a lábam...

- Sokat láthattunk a tévében is, de mostanság mintha kevesebbet szerepelnél. Ez tudatos, vagy a sors hozta így?
- Úgy érzem, a tévétársaságok most olyan időszakot élnek, amikor nehezebben fogadják be műsoraikba az extrémebb személyeket. Ennek ellenére néha meghívást kapok a Heti Hetesbe, s bízom benne, hogy egyszer ismét saját műsort kapunk. Egy biztos: egyelőre nincs ránk igény, de van időnk - kivárjuk a lehetőséget.

Korb Zoltán