Pécsiként a magyarországi horvátokért: Gugán Iván a közösség minden tagját megszólítaná

2015. május 16. szombat 08:57

Pécsiként a magyarországi horvátokért: Gugán Iván a közösség minden tagját megszólítaná

Tavaly novembertől a pécsi Gugán Iván az Országos Horvát Önkormányzat elnöke. Az egykori tévés, rádiós horvátnak vallja magát, de büszke pécsiségére, s kedvenc helye a városban a Jókai tér. Az összes magyarországi horvátot megszólítaná.

- Kollégák voltunk a televíziónál (ezért tegeződünk - a szerk.), s már akkor is feltűnt, hogy mennyire sok helyen megfordulsz, folyton bővítetted tevékenységed, nem elégedtél meg az amúgy rengeteg munkát adó tévéműsorok készítésével. Állandóan kis falvakban jártál városi gyerekként. Hogyan tudtad a falusi embereket úgy megszólítani, hogy sajátjuknak érezzenek?
- A sajátjuk is vagyok - nevet nagyot Iván -, ugyanakkor büszkén vallom magam pécsinek, nem tudom elképzelni, hogy máshol éljek. A szüleim falun nőttek föl, édesanyám felsőszentmártoni, édesapám bácskai horvát, így kicsit bunyevácnak és Dráva-menti horvátnak is vallom magam. Ha találkozom a falusi emberekkel, ők a sajátjaim. A legfontosabb, hogy érdekel a sorsuk, az életük. Újságíróként is fontos volt. 

- Amikor a televíziós műsorokat készítetted, volt egy erősen irodalmi vonulatod, díjakat nyertél a magyarországi horvát írókat, költőket bemutató portréiddal. Ezt nagyon kevesen csinálták rajtad kívül. Honnan jött ez a kulturális érdeklődésed?
- Lassan ötven éves leszek, utólag áttekintve az életemet, valahol „föntről" segítettek nekem, mert minden természetes volt, ami történt velem, nem lehetett másként. Már gyerekként tudtam, hogy Zágrábba akarok menni egyetemre, ez a hetvenes években nem volt még túl reális elképzelés. Előtte soha nem jártam ott, először akkor láttam a várost, mikor beiratkoztam az egyetemre az akkori Jugoszláviában. Édesapám a pécsi horvát iskolában tanított, én odajártam, ez is magától értetődő volt, s mivel nem volt még horvát gimnázium Pécsett, Budapestre mentem középiskolába. Zágrábban bölcsészkarra jártam, jugoszlavisztikának hívták a kart, így hallgattam szerb, makedón és szlovén irodalmat. Közben jött a háború, a diplomám már kroatisztikáról szólt. És akkor 1991 húsvét varsárnapján összefutottam Felsőszentmártonban egy meccs után Balázs Mihállyal (az MTV Pécsi Stúdió rovatvezetőjével), kérdezte, lenne-e kedvem a tévénél dolgozni. Azon az őszön el is kezdtem. Kis szerkesztőség volt, 25 perces műsor készítettünk hetente, mi ebben mindazt szerettünk volna megmutatni, amit a Magyar Televízió az összes közéleti műsorában. Minden érdekelt, az irodalom is - az itt alkotó írók, költők elismertek voltak szerte Európában. Mindenben szerencsém volt, így a munkahelyemen is. 25 évesen két év alatt megismertem a televíziós munkát. A horvát háború idején Humánum címmel egy egyórás műsort adtunk a horvát és bosnyák területről százezres nagyságrendben érkező menekültekről. Ekkor vált külön a horvát és a szerb szerkesztőség, hivatalosan 1992-től. Mindenki segített, volt kitől tanulnom, szerkesztők, operatőrök, vágók álltak mellém, csupa jó ember, Balázs Mihály rovatvezető mestere volt a szakmájának. Öröm volt bejárni, s velük dolgozni. A 23 év alatt a televízió volt az életem, úgy gondoltam, mindig tévés leszek a nyugdíjig. De az utóbbi években már nem éreztem jól magam. 2011 a legszörnyűbb évem volt. A Pécsi Körzeti Stúdió életében az utolsó nemzetiségi műsort mi ketten készítettük egy műszaki kollégával. Én kapcsoltam le a villanyt a lekopaszított stúdióban, ahonnan akkorra már szinte mindent elvittek. Nagy sokk volt. Ugyanezt átéltem a Régió Rádió épületében is később, azóta az is megszűnt.

Ötvenezren vannak

A magyarországi becsült 50 ezres lélekszámú horvát közösség Mosonmagyaróvártól Sopronon, Nagykanizsán át a Dráva-mentéig, illetve Bácskában, Kalocsa környékén és Budapesten él. Különböző népcsoportok a tagjai, őrzik nyelvjárásaikat. Az országos önkormányzat másfél milliárdos költségvetésével iskolaközpontokat, múzeumokat, tudományos intézetet, kulturális központot tart fönn. Ezek tehát a fő helyszínek, hogy a megállíthatatlan asszimilációt lassítsák. 

- Otthon horvátul beszéltek a szüleiddel, a rokonságoddal?
- Csak az óvodában tanultam meg magyarul. Otthon a szüleimmel és Felsőszentmártonban is - ahova gyakran jártunk - csak horvátul beszéltünk. Az óvónők szerettek, mert félig horvátul, félig magyarul válaszolgattam nekik a Bőrgyár óvodájában. Én is horvátul társalgok a 17 éves fiammal, Zvonimirral, aki a nagy horvát királyról és a nagy horvát focistáról kapta a nevét. Imádom a focit. A PMFC utánpótlás csapatában rúgtam a labdát gyerekként, most is hetente játszunk, igaz, már csak kispályán, öregfiúkkal, de ugyanolyan hévvel, mint 30 éve.

- Hány horvát érdekeit képviseli az országos önkormányzat?  
- Harmincezren vallották magukat horvátnak a 2011-es népszámláláskor, de ez az adat nem reális, mert még mindig vannak, akik nem tudják, nem merik horvátnak vallani magukat. Azóta állandósult ez a szám, de most főleg a határ menti településeken csökkenni fog a munkanélküliség miatt. A fiatalok korábban a nagyvárosokba jöttek, de most már külföldre igyekeznek, így elveszítjük őket, s ez nagyon fáj nekünk, hiszen kevesen vagyunk. 

- Mit lehet tenni?
- Az iskolabővítések biztosan segítenek, ezért a 2016-os tanévtől tervezzük, hogy Szombathelyen is lesz egy iskolaközpont.

- Sehol ilyen kipárnázott fotelben nem ülhet horvát Magyarországon, mint Pécsett. Tökéletes a hálózat, óvoda, általános-, középiskola, egyetem, színház, egyedülálló az egész világon. Egyetemen horvát tanszék legközelebb Kanadában van, horvát színház nincs is máshol. 
- Az elődeink odaadó munkája eredménye mindez, Vidákovics Antalé, Barics Ernő tanár úré és még sorolhatnám. Az ő lelkiismeretes, kemény munkájuk eredményével szeretnénk jól sáfárkodni. Sikerülni is fog, mert mindenütt ott vannak a kiváló szakembereink. Lassan megkezdődnek a tárgyalások arról, hogy a Horvát Színház is a fennhatóságunk alá kerüljön. Kétezren vallották magukat horvátnak Pécsett, de úgy gondolom, legalább ötezren vagyunk. A Pécsi Horvát Önkormányzatnak is elnöke vagyok, nagy feladatunk megszólítani azokat, akik passzívan élik meg horvátságukat.

- Tapasztaltál olyat, hogy valamilyen megkülönböztetésben volt részetek Pécsett vagy az országban másutt?
- Régen teljesen természetes volt, hogy itt horvátul is, németül is beszélnek egymással emberek, de most már ez sajnos eltűnt. Már nincs az a multikulturális közeg, csak papíron, amelyre szeretnek hivatkozni a politikusok. Ez hiba, viszont mi is kevesebben vagyunk már, nem beszélünk annyit a városban horvátul, a környező horvát falvak is változtak. De sokkal inkább szimpátiát éreztünk mindig itthon.

- Minek vallod magad? Horvátnak, magyarnak?
- Abszolút horvátnak, de büszke vagyok a pécsiségemre. Kedvencem a Jókai tér a hangulata miatt, tudom sok kritika éri a járóköveit, de nyáron olyan gyönyörű. Úgy érzem magam, mintha Splitben lennék vagy Trogirban. Az „A tér" számomra.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva