Sztojkovics Éva, ha tehetné még mindig kosarazna, élné a kosarasok boldog életét. Mindkét nővére kézizett, így ő sem maradhatott ki a jóból, ám általános iskolai osztályfőnöke hatására inkább a kosárlabdát választotta. És milyen jól tette. Interjú.

- Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?

- Szigetvár mellett egy apró faluban nőttem fel, Kispeterden. Örökmozgó kislányként állandóan játszottunk a közeli tavacskánál, szaladgáltunk a mezőn, fára másztunk és még sorolhatnám. Negyedik osztályos koromban beköltöztünk Szigetvárra, ahol valamivel le kellett kötni az energiámat. Kezdetben atletizáltam, egész jól ment, aztán ezzel párhuzamosan elkezdtem kosarazni. Már az első edzésen volt sikerélményem. A pálya háromnegyedéről sikerült betalálnom, az edző egyből meg is kérdezte, ki volt az? Hát én voltam.

Nagyon jó kezekbe kerültem már az elejétől kezdve. Verbőczi Endre volt az osztályfőnököm és a kosárlabda edzőm is, nagy szerepe volt abban, hogy ezt a sportágat választottam.

- Amikor Pécsre került, már tudatosult, hogy profi kosárlabdázó szeretne lenni?

- Középiskolába már Pécsre jártam, az akkori Komarov Gimnáziumba. Az atlétikát már abbahagytam, egyedül a kosárlabdára összpontosítottam, ahol minden korosztályos válogatottba bekerültem. Már 16 évesen a felnőtt csapat tagja voltam. Centerként kezdtem, de nem voltam az a tipikus magas, lomha játékos. Tudtam kintről-bentről egyaránt dobni. Az idő múlásával egyre jobban megszerettem a három pontos vonalról szórni a kosarakat. Imádtam játszani és az egész körforgást - megfogott ez az életstílus.

- Mi volt az első nagy siker és a legemlékezetesebb pillanat?

- 1992-ben nyertünk először bajnokságot. Leírhatatlan volt. Hatezer ember előtt, amikor az ember a pályán érezte, ahogy együtt lélegzik a lelátó, együtt vert a szívünk. Utána pedig a közös öröm! A szurkolóink befutottak a pályára, a nyakukba vettek, dobáltak minket, mindannyiunk sikere volt ez. Egyetlen pillanatot nem is tudnék kiemelni. Utána még háromszor lettem magyar bajnok, kétszer a PVSK- val, egyszer pedig 1994-ben a budapesti Tungsrammal. 2005-ben pedig a Magyar Kosárlabda Szövetség beválasztott a valaha volt legjobb 50 kosárlabdázó közé, erre nagyon büszke vagyok. Sokszor kapcsolódott össze az első és a második nagy szerelmem, a kosárlabda és az utazás, így rengeteg élménnyel van tele a képzeletbeli emlékkönyvem.

- Miért szeret Pécsen élni?

- Imádom ezt a várost. Nem túl nagy, de minden megvan benne és a klímája is tökéletes. Szeretek Budapesten is sétálgatni, a régi épületek között, és Sopront is szépnek találom, de Pécsen vannak a barátaim, közel a családom és e mellett lenyűgöző a város.

- Tervezte valaha, hogy városi képviselő lesz?

- Bevallom őszintén, nem is foglalkoztam ezzel a gondolattal... - addig, amíg polgármester úr fel nem kért, hogy legyek képviselő. Akkor úgy gondoltam, hogy annyi mindent kaptam már a pécsiektől, ideje nekem is tennem valamit. Ha hozzám fordul valaki a problémájával, akár kicsi, akár nagy, mindig utánajárok, és ha van rá lehetőség meg is oldom. Ami miatt nagyon sokan és sokszor megkerestek az a belvárosban a buszközlekedés visszaállítása volt. Nem volt egyszerű megoldani, de már több éve rója az utcákat a 44-es járat. Olyan esetek is felszínre kerülnek, melyek már 25-30 éve megoldásra várnak a lakók elmondása szerint. Ilyen például az Alsóbalokány utca csapadékvíz elvezetése is, aminek a munkálatai tavaly decemberben fejeződtek be. Ilyenkor jóleső érzés, hogy aktív részese lehettem a problémák megoldásának.

- Mit gondol, a jelenlegi helyzet ellenére, lehet még egy, mindenki által kedvelt női kosárlabda csapat Pécsen?

- Szomorú látni, hogy az a csapat, ami annyira egyben volt, az a közeg, aminek tagja voltam, kettészakadt. Azok a szurkolók, akik anno egy csapatnak szurkoltak, most ellenségesek egymással. Úgy érzem, felépítettünk valamit, ami szertefoszlott. Mindenképpen az lenne a jó, ha újra egy lenne, ami összetartozik és remélem, ez egyszer még így is lesz.

Horváth Patrícia - Fotó: Dittrich Éva