Pauska Zsolt: Könnyek, Fradi, PMSC

Akkor láttam Albertet először és utoljára élőben játszani, mikor apámék felvittek Mohácsról Pestre egy kettős rangadóra, a hetvenes évek elején (Fradi-Honvéd, Újpest-Vasas), a Népstadionba. Kiskölök voltam, és kurvára nem Albertéknek, hanem a Honvédnak drukkoltam. Az apjának ilyen idős korában mindent elhisz az ember.

Teltház, nyolcvan- vagy kilencvenezer néző, fölfelé egy téeszbusszal mentünk, kicsi voltam még, bevettem, amit fater, a Honvéd-őrült a Honvédról mondott. Azt is, hogy Albert egy senki, Kocsis Lajos a legnagyobb király, hiába is kapta a mindig csípőre tett kezű a Kocsis helyett az Aranylabdát, néhány évvel azelőtt, mondta ő. (Apám ezen a csipőre tett kézen nagyon be volt rágva, elejitől fogva.)

Fater szerint, aki az állatorvosi hallgatójaként az ötvenes években Pesten a Pénzügyőr igazolt futballistája volt, tehát ilyen ügyekben Mohácson számított a véleménye, az az Aranylabda inkább a Kocsis Lajost illette volna „ha már az Öcsi nem kapta meg".

Itt jöttem rá, honnan fúj a szél. Hogy az én faterom soha nem fogja megbocsátani az UEFA-nak, hogy a honvédos Puskás Öcsi helyett a fradista Albert Flórinak adták az Aranylabdát, egyetlen magyarként, pedig hát, Bozsik, Grosics, Kocsis, mondta rezignáltan és hozzátette: „még sorolhatnánk". Nyilván további honvédosokra gondolt az öreg.

Azok ilyen idők voltak: még tétje volt a focinak Mohácson is.

Később, mikor kicsit több eszem lett, otthagytam a Honvédot, Újpest-drukkerré változtam át (minden rendes ember emlékszik Benére, Zámbóra, Tóth Andrásra, meg arra a mocsadék Juventusra, Altafinivel...), később, naná, hogy a PMSC-nek drukkoltam - aztán harminc évvel ezelőtt megtértem, és - na jó, a Pécs mellett... - fradista lettem. De nem Albert Flóri miatt, ő akkorra már visszavonult.

Viszont az is biztos, hogy ott volt azon a meccsen az Üllői úton - vagy az irodájában, vagy a lelátón -, ahol kiderült, hogy másnak nincs is értelme lenni Magyarországon, mint fradistának, ha a focit és az életet komolyan veszi az ember.

Az úgy történt, hogy a PMSC ifivel a Népligetben játszottunk a Fradi ellen, a nagyok Üllői úti meccsére (Katzirz - Schulteisz, Toma, Róth, Brezniczky - Lutz, Dárdai, Lőrincz Paja - Nagy Imre, Dobány, Mészáros) éppen hogy átértünk, csapzottan, vizes hajjal, kicsit unottan (asszem, mi megvertük a Fradit) néztünk ki a fejünkből, húzzunk haza már, Pakson majd eszünk egy halászlét, azt annyi. Akkoriban, 81-82-83-ban Garami Józsi bácsi világbajnok ificsapatokat épített Pécsen (később ezekből lett a felnőtt kupagyőztes, meg ezüstérmes PMSC), magyar ifikupát, középiskolás bajnokságot nyertünk, legnagyobb ellenfeleink nem is a pesti csapatok közül kerültek ki, azok a zalaegerszegiek meg a szombathelyiek voltak (pacsai futballkollégium), ha valakitől kikaptunk, hát tőlük, de tőlük is csak nagyritkán, néha.

Megérkeztünk hát a népligeti meccs után az Üllőire, a sajtópáholy alatti székekre kerültünk - húsz perc után vezetett a PMSC. Ezután nyögvenyelős, gyenge foci következett, azaz a Pécsnek állt a zászló, esélye sem volt a Ferencvárosnak fordítani. A második félidő vége felé viszont egyszer csak a velünk szemben lévő oldalon (tehát nem a B-középből, hanem az autóstáskás pesti alsó-középosztály területéről) valaki, egy ötvenes fazon elkezdte kiabálni, hogy hajrá Fradi. Egyedül. Emlékszem, csúnya, rikoltós hangja volt.

Először csak a környékén ülők tartottak vele, alig tucatnyian. Öt perc múlva viszont már zengett, és mert felálltak, leültek, majd megint felálltak az emberek, hullámzani kezdett a stadion, úgy, hogy libabőrös lett a hátam.

A Fradi előbb egyenlített, aztán berúgták (Ebedli? Nyilasi?) a második gólt is. A győzelembe hajszolta őket a közönség.  

Olyan volt az, ahogy száz decibelen zúgott a stadion, mint mikor egy válogatott meccsen a Himnuszt énekli sok tízezer ember... Mindenki fradista lett arra a tizenöt percre, mi, pécsiek is, senki nem tudta kivonni magát a varázslat alól. Tömegpszichózis, ilyenek, Gustave Le Bon-t kellene elővenni, ha már. 

De ez csak a Fradi-stadionban, néha válogatott meccseken létezik.

Vasárnap, ahogy a tévében néztem a temetést, szégyellem, nem szégyellem, eleredt a könnyem, a közvetítés alatt többször is. Apámra gondoltam, a hetvenes-nyolcvanas évekre, a Honvédra meg az Újpestre. Kocsis Lajosra, Benére, Zámbóra és a Fradira, Albert Flórira, Nyilasira, Törőcsikre, Ebedlire, a Videotonra, az ETO-ra, Burcsára, Póczikra és persze a PMSC-re, Katzirzra, Lőrincz Pajára, a Garami-istálló éveire, és eszembe jutott az az Üllői úti meccs is.

Marci fiam a másik szobában a Real Madrid bajnokiját nézte, hiába mondtam neki, hogy jöjjön át, mert a Császártól búcsúzik az ország, apja meg a magyar focitól is, nem jött, nézte tovább a Madrid meccsét. Hiába mondtam neki azt is (mert mondtam), hogy Flóri bá' akkora sztár volt, mint most a Cristiano Ronaldo, vagy a Messi, nem hitte el.

Amikor meg meg akartam mutatni neki, hogy ez tényleg így van, jött a csőd: Flóri legszebb góljai, szlalomjai, meccsei ugyanis nincsenek fenn a neten. Sőt, mint az MTV koradélutáni Albert-emlékműsorából kiderült, a tévé archívumában sincsenek meg ma már.