Patartics Zorán: A megértés boldogsága és a tudatlanság büszkesége
2011. december 03. szombat 19:00
A férfi velemkorú lehetett. Ahogy néztem, kölyökkori emlékek tolultak fel, melyekben egy pillanatra mintha ő is megjelent volna. Tekintetében hiába kerestem a megerősítést. Emlékezetem megcsalhatott.
A nővel a mellettünk lévő asztalnál foglaltak helyet, gyönyörűen felújított, oldalkocsis veterán motorkerékpárjukat a tér szélén hagyva, de pillanatra sem tévesztve szem elől. Gesztusaik arról tanúskodtak, átélik a teret, a napfényt, a teraszon elköltött bőséges ebéd minden pillanatát. Gazdagabb európai országok polgárai szokták így, ilyen magától értetődően. Csendességük csak később tűnt fel. Lekötött a beszélgetés Somogyi Krisztinával, aki KÖZ-TÉR-KÖZ című könyvéhez készített velem interjút a Jókai tér teraszán, egy kávé mellett. A könyv témája a pécsi Európa Kulturális Fővárosa projekt beruházásainak keletkezéstörténete, pontosabban annak a tervezéssel lezáruló szakasza.
A házak már - illetve a kívánatos ütemezéshez képest inkább 'még' - épültek. Az EKF sorsa, nagy kérdései ekkorra lényegében eldőltek. A megvalósítás a kijelölt kényszerpályán haladt, az eredeti szándékokból, a rég félreállított civilek által megírt koncepció lényegéből már alig hordozott magában valamit. Magam is e civil csapat tagja voltam, s volt némi szerepem a beruházások elgondolásában, bár érdemben csak a közterek és a hangversenyterem alakulására lehettem ráhatással, amíg a politika a Pécs2010 projektet ki nem sajátította. E szerepem révén kerültem mikrofonvégre.
Mindent el akartam mondani, ami bennem az EKF történetből addig felgyülemlett a hat év során. Miközben láttatni akartam minden összefüggést, éreztem, veszítem el az irányítást: a mondanivalót maga alá temeti a hév és az információk túlzott sokasága. Tudtam, hogy meghaladtam az interjú kereteit. E felől a megtelt másfél órás magnószalag sem hagyott kétséget.
Indultunk volna, mikor a mellettünk lévő asztalnál a férfi és párja elénk álltak. A férfi szabadkozott, amiért beszélgetésünket kihallgatták. Csendességük akkor egy pillanat alatt tudatosult bennem, engem hallgattak.
Nem láttam okát a neheztelésnek, inkább zavarban éreztem magam, amiért elragadtatva bizonyára nem figyeltem beszédem hangerejére. Aztán a férfi köszönetet mondott. Örült. Hálás volt, amiért - ahogyan ő fogalmazott - rádióműsorszerű betekintést kapott a pécsi EKF összefüggéseibe, és sok mindent megértett abból, ami korábban zűrös és érthetetlen volt számára. Én is örültem, zavarom fokozódott. Így a nevét sem sikerült megjegyeznem, de az is lehet, hogy valójában be sem mutatkoztunk, csak megint az emlékezetem űz tréfát velem.
A vasútállomás felé menet Krisztinával persze folytattuk az interjú formájában lezárt beszélgetést. A megértés boldogságát tolmácsoló férfi személyes bizonysággal szolgált azzal kapcsolatban, amit az elmúlt másfél órában mondtam az EKF-ről, nevezetesen hogy a legfontosabb célja és értelme a közösség fejlesztése lehetett volna. Nem csak magamban erősített meg, de beszélgetőtársamban is - minden érvelésemnél jobban. Miután Krisztina felszállt a vonatra, visszasiettem a térre, remélve, hogy én is köszönetet mondhatok a férfinek. Rossz érzés maradt bennem, amiért zavaromban elmulasztottam. Én is hálás voltam neki.
Azóta hasonló élményben nem volt részem. Az ellenkezőjét viszont gyakran tapasztalom.
Bőven látni értetlenséget és tudatlanságot, s azok nem járnak párban olyan gesztusokkal, mint a köszönet, vagy a hála, de talán még a boldogsággal sem. Megfigyeléseim szerint a tudatlansággal egy másik - amúgy becsülni való - emberi tulajdonság jár együtt: a büszkeség. Csakhogy erről a párosításról nem érdemes megemlékezni, mert kinyilatkoztatásokban amúgy is jelen van a mindennapokban.
A nővel a mellettünk lévő asztalnál foglaltak helyet, gyönyörűen felújított, oldalkocsis veterán motorkerékpárjukat a tér szélén hagyva, de pillanatra sem tévesztve szem elől. Gesztusaik arról tanúskodtak, átélik a teret, a napfényt, a teraszon elköltött bőséges ebéd minden pillanatát. Gazdagabb európai országok polgárai szokták így, ilyen magától értetődően. Csendességük csak később tűnt fel. Lekötött a beszélgetés Somogyi Krisztinával, aki KÖZ-TÉR-KÖZ című könyvéhez készített velem interjút a Jókai tér teraszán, egy kávé mellett. A könyv témája a pécsi Európa Kulturális Fővárosa projekt beruházásainak keletkezéstörténete, pontosabban annak a tervezéssel lezáruló szakasza.
A házak már - illetve a kívánatos ütemezéshez képest inkább 'még' - épültek. Az EKF sorsa, nagy kérdései ekkorra lényegében eldőltek. A megvalósítás a kijelölt kényszerpályán haladt, az eredeti szándékokból, a rég félreállított civilek által megírt koncepció lényegéből már alig hordozott magában valamit. Magam is e civil csapat tagja voltam, s volt némi szerepem a beruházások elgondolásában, bár érdemben csak a közterek és a hangversenyterem alakulására lehettem ráhatással, amíg a politika a Pécs2010 projektet ki nem sajátította. E szerepem révén kerültem mikrofonvégre.
Mindent el akartam mondani, ami bennem az EKF történetből addig felgyülemlett a hat év során. Miközben láttatni akartam minden összefüggést, éreztem, veszítem el az irányítást: a mondanivalót maga alá temeti a hév és az információk túlzott sokasága. Tudtam, hogy meghaladtam az interjú kereteit. E felől a megtelt másfél órás magnószalag sem hagyott kétséget.
Indultunk volna, mikor a mellettünk lévő asztalnál a férfi és párja elénk álltak. A férfi szabadkozott, amiért beszélgetésünket kihallgatták. Csendességük akkor egy pillanat alatt tudatosult bennem, engem hallgattak.
Nem láttam okát a neheztelésnek, inkább zavarban éreztem magam, amiért elragadtatva bizonyára nem figyeltem beszédem hangerejére. Aztán a férfi köszönetet mondott. Örült. Hálás volt, amiért - ahogyan ő fogalmazott - rádióműsorszerű betekintést kapott a pécsi EKF összefüggéseibe, és sok mindent megértett abból, ami korábban zűrös és érthetetlen volt számára. Én is örültem, zavarom fokozódott. Így a nevét sem sikerült megjegyeznem, de az is lehet, hogy valójában be sem mutatkoztunk, csak megint az emlékezetem űz tréfát velem.
A vasútállomás felé menet Krisztinával persze folytattuk az interjú formájában lezárt beszélgetést. A megértés boldogságát tolmácsoló férfi személyes bizonysággal szolgált azzal kapcsolatban, amit az elmúlt másfél órában mondtam az EKF-ről, nevezetesen hogy a legfontosabb célja és értelme a közösség fejlesztése lehetett volna. Nem csak magamban erősített meg, de beszélgetőtársamban is - minden érvelésemnél jobban. Miután Krisztina felszállt a vonatra, visszasiettem a térre, remélve, hogy én is köszönetet mondhatok a férfinek. Rossz érzés maradt bennem, amiért zavaromban elmulasztottam. Én is hálás voltam neki.
Azóta hasonló élményben nem volt részem. Az ellenkezőjét viszont gyakran tapasztalom.
Bőven látni értetlenséget és tudatlanságot, s azok nem járnak párban olyan gesztusokkal, mint a köszönet, vagy a hála, de talán még a boldogsággal sem. Megfigyeléseim szerint a tudatlansággal egy másik - amúgy becsülni való - emberi tulajdonság jár együtt: a büszkeség. Csakhogy erről a párosításról nem érdemes megemlékezni, mert kinyilatkoztatásokban amúgy is jelen van a mindennapokban.
Új hozzászólás
Megosztás
Kinyomtatom
Kommentálom
14 hozzászólás
qrva jó,hogy 1 ilyen jöttment akarja az észt osztani itt,és lenézi a melós polgárait a városának!!!A nagyképűségedből jó lenne visszavenni 1 kicsit zoránka,nem gondolkodtál még ezen,ugye?FINSTERNIS!/ha egyáltalán érted mit jelent,te kis okoska!/
Az elozo helyesen igy hangzik:Van egy mondas tovabba : nekem nincs mire szerenynek lennem.
Van egy mondas tocabba : nekem nincs mire szerenynek lennem.
A tudatlanok magabiztossagara azert felfigyel mindenki, es sokaknak imponal is ez a stilus. Sokszor csak keson leplezodnek le, mert ahhoz van tehetseguk, hogyan elkeruljek a kenyes szituaciokat. Es, ha valaki atlat rajtuk, odebballnak uj "csodalokat" keresni. Neha az az erzese az embernek, hogy ovek a vilag. Legalabbis egy resze.