P. Müller Péter: Dögöljenek meg a kritikusok!

Ha sokan vannak, akik a művészetet fölösleges dolognak tekintik, annál is többen vannak, akik hiábavaló dolognak tartják a kritikát.

Mennyivel élhetőbb volna a világ (vagy kinek-kinek a maga kisvilága), ha nem lehetne nyilvánosan ítéletet alkotni, elemzést adni mások tevékenységéről, produktumáról (legfőként a miénkről nem). Ha elegendő volna beállni egy szekértáborba, s a tábortagok ajnározását tudomásul venni. Azokét, akik velünk vannak, akik támogatnak bennünket, s akiknek - bármit teszünk is - megfelel a mi ténykedésünk, hiszen egy brancsba tartozunk.

Mennyivel egyszerűbb tájékozódni a világban, s mennyivel egyszerűbb gondolkodni, ha csak igenek és nemek, ha csak mimagunk és ő közöttük kell választanunk. Pokolba az árnyalatokkal!

De sajnos vannak olyan megátalkodott szakmai fórumok, ahol önmagukat kritikusnak nevező élősködők nem átallnak a méltatástól eltérő állításokat, horribile dictu, bírálatokat megfogalmazni az alkotásunkról. A miénkről vagy a mi táborunkéról. (Másokéról persze lehet.)

Mivel ez a kritizálás tulajdonképpen indokolatlanul sérti az önértékelésünket, énképünket, környezetre kifejtett hatásunkat (a személyünkét és/vagy a csoportunkét), üdvös volna első lépésben megzabolázni a kritikát meg a kritikusokat. A további lépések pedig majd adják magukat.

Ismerünk erre példákat a történelemből.

A kritika elé az elemzés és értékelés helyett más célokat kell állítani. Mondjuk ilyeneket: „A ma és a holnap [...] kritikusának meglehetősen produktív és pozitív feladatot kell megoldania: közvetítőnek, buzdítónak, propagandistának, végül pedagógiai vezetőnek kell lennie, aki végigvezet a művön, de legalábbis elkalauzol hozzá. Hát ez kell, hogy a jövő kritikusa legyen." 1933-ban írta ezt egy pártfunkcionárius és színházi intendáns Németországban, ahol 1936-ban rendeleti úton tiltották be a művészetkritikát.

Amikor az 1940-es évek végén a Szovjetunióban a kritikusok kifogásolták a kortárs szovjet dráma minőségét, színpadra alkalmatlan voltát, vádbeszéd zúdult a fejükre, s azonnal a színházi „tisztogatás" első számú célpontjaivá váltak. A Pravda 1949 elején terjedelmes szerkesztőségi cikkben indított támadást a hazafiatlansággal megvádolt kritikusok ellen.

Jómagam egyébként a kritikusok sorába tartozom.