Miseta Attila: Engedjük előre az igazi '56-osokat!

Régebben a „szocialista ünnepeket" nem nagyon szerettük, a hivataloson és kötelezőn túl kevés volt az érdeklődés. Ma azt látom, hogy az 1956-os megemlékezések szintén hivatalos performanszokká degradálódtak, miközben alig érdekelnek valakit. Talán mindez nem véletlen, hiszen a hivatalosságok sorának kötelező és unalmas beszédei után szerényen és jelentéktelenül kell koszorúzniuk azoknak, akikről mindez szól: a még velünk élő valódi '56-osoknak.

Be kell valljam, hogy 1956 nem sok érdeklődést váltott ki környezetemben a '70-es és '80-as években. Vagy csak nem voltam a megfelelő helyen? Ezért 1990 után kissé meg is lepődtem: mennyire nem figyeltem oda, milyen sok ellenálló volt/van e kicsiny hazában. Némelyek persze a pártban álltak ellent, mások a KISZ-ben vagy éppen a Hazafias Népfrontban. Jól emlékszem egy volt úrra, akit bár korábban, 1990 előtt vasárnapi misén egyszer sem láttam - nyilván máshol lakott - akkor már mindig pár perc késéssel vonult családostul az első padsorba, ahol foglalt helye volt. Később kollégái említették, hogy ő volt az, aki a rendszer összeomlásakor fennen hirdette, hogy mint becsületes kommunista illegalitásba vonul. No de ilyen ravasz módon?!

Nagy baj nem lett: rendszerváltásunk csak további megroppant gerinceket hagyott maga után, áldozatokat nem. Bár lehet, hogy mindnyájan a képmutatás áldozatai lettünk? Húsz évvel a „rendszerváltás" után majdnem mindegy. A célzott kipellengerézeseket mindnyájan unjuk, ezt a fejezetet le kell zárni.

Sokkal fontosabb az üzenet. Ma természetes, hogy 1956-ot minden demokratikus formáció a magáénak vallja. Ez helyes is, csak éppen a szónoklatokban fennen hangoztatott összefogással van baj. Amikor Pongrátz Gergely hazaérkezését egy késő esti órában vetítette a tévé, az volt az érzésem, hogy tényleg volt 1956-ban forradalom, s ő tényleg egyike azoknak, akik tudják, megtapasztalták, hogy mi történt. Alkalmam volt később olyan tisztes öregurak társaságát is élvezni, akik együtt ültek Göncz Árpáddal, akkori elnökünkkel. Érdekes volt az ő csendes, letisztult értékelésüket hallani a börtönbeli helytállásról és helyt nem állásról.

1956 nagy összefogását megkérdőjelezi, hogy ezt az egységet oly sokan tagadták meg olyan rövid időn belül, olyan hosszú ideig. Már megint azt tudtuk, hogy mit nem akarunk: idegen elnyomókat, hazai szemforgató despotákat. Őket nem akarjuk. Persze tudjuk azt is, hogy voltak vannak és lesznek külföldi segítségért síró internacionalisták, s hazai mikro-cézárok is. Néha együtt.

1956-ban sokan meghaladták korábbi önmagukat, ennek az egyik legszebb példája a moszkovita Nagy Imre. Nem hiszem, hogy túl sokat várhatott, ő mindenképpen epizód szereplő lett volna. De eljutott odáig, hogy felismerje: magyarnak lenni annyi, mint a többi magyarral egyfajta lelki közösségben létezni.

Ebbe nem fér bele a lövetés, nem fér bele a hátrányos megkülönböztetés. Talán kinőhetett volna az a fajta demokrácia, ami valóban gyakorolja a következetes számonkérés és a megbocsájtás erényeit. Ne feledkezzünk el arról, hogy bár egyre fogyó számban, de még közöttünk vannak az igazi '56-osok. Ha előre engednénk őket a megemlékezéseken, talán sok minden másként alakulna.