Kövér András: Face-bontó
2011. december 12. hétfő 18:49
2002-ben lettem először tagja egy internetes közösségi oldalnak, amikor a (még nem i-vel kezdődő) kezdetleges wiw-re regisztráltam. Két-három alkalommal bejelentkeztem, ennél több időt nem is pazaroltam rá, hiszen azon kívül, hogy néhány ismerős nevét és e-mailcímét megtaláltam, és közel három perc várakozás után bejött valami kapcsolati háló ábrája, semmi említésre méltó nem történt.
A következő bejelentkezésig eltelt négy év. 2006-ban, a sokadik újbóli meghívás után már az iwiw-re tértem vissza. Belépéskor azt tapasztaltam, hogy helyből 200 visszaigazolásra váró kapcsolat toporog az előszobámban, mert az iwiw akkoriban már vagy még, de egy csomó embert megmozgatott. Annak idején alkalmazások nem működtek ott, csak egymás képeit nézegethettük ismeretségtől függetlenül, és hozzáférést kaptunk minden olyan információhoz, amit az egyes felhasználók önszántukból adtak meg, és elfelejtettek titkosítani. Ezek az önbevallások sok esetben klisékbe rendeződtek például, hogy „állataim a testvéreim és a lakótársaim", „magamról annyit mondok, hogy aki akar, az ismerjen meg", illetve hogy a „születési nevem 1981".
Rengeteg „én", „énke" illetve „jómagam" címmel ellátott profilkép került fel, évekkel korábbi barátnők elhízott portréi nyugtázták az utak elválását, vagy évekkel korábbi fényképek feltöltése sejtette, hogy a gazdáik azóta már nem hozzák azt a formát, ami a fotón látható. Az iwiw hatást gyakorolt a való életre, ha máshogy nem, hát úgy, hogy elfeledett barátságok éledtek újjá, fuvarok akadtak, és a közösségi hálón szerelmi szálak is szövődtek. Ismerek például olyan embert, aki közvetlenül és egyértelműen az iwiw-nek köszönhette, hogy megnősült, és a nősülésnek azt, hogy el is vált.
Újabb öt év telt el azóta, hogy aktív internetes közösségi életet élek, de ma már (természetesen) a Facebook-ra tettem át a székhelyemet, ugyanúgy ahogyan a VHS kazettát is lecseréltem DVD-re. A köztes időben tagja lettem a Myspace-nek is, ami arra volt alkalmas, hogy zenét hallgassak rajta, és kapcsolatot tartsak külföldi barátaimmal. A Facebook ezeket a funkciókat ötvözi, és még melléjük tesz ezer másikat, tehát alapvetően szükségtelenné teszi, hogy más oldalakon is tag legyek.
Időközben annyira elterjedt, hogy az ismerőseim többsége részese ennek a közösségnek, amely a hétköznapi információáramlás egyik fő eszközévé vált. Facebook-on keresztül levelezünk, csevegünk, és eljut hozzánk néhány lényeges és rengeteg lényegtelen információ. Másrészt pedig tengernyi adatot szolgáltatunk magunkról, pedig nem is kérdezi senki. Elmondjuk, mit olvastunk, és arról mi a véleményünk; milyen zenét hallgatunk, mert hangulatunknak éppen az felel meg; párkapcsolatban élünk-e, kivel és mióta; melyik csapatoknak szurkolunk; milyen eseményre tervezünk elmenni; mennyire rúgtunk be előző este; milyen civil szervezetet támogatunk; kinek a műtétére gyűjtünk; milyen munkát keresünk; mi az új telefonszámunk, ha elhagytuk a telefonunkat, és a sort folytathatnánk hasonlóan banális, ám tipikus megnyilvánulásokkal.
A felhasználók életét egyre nagyobb arányban követi le a rendszer, és nem csak a számítógép előtt eltöltött időt, hanem egyéb aktivitást is. A fotókból következtetni lehet arra, hogy milyen eseményeken jelentünk meg, hol nyaraltunk, és kinek az esküvőjén vettünk részt. Az okos telefonok térhódításával a Facebook-elérés szinte napi 24 órában lehetségessé vált. Ha elmegyek egy koncertre valakivel, és ő fontosnak érzi ezt megosztani ismerőseivel, tudtomon és akaratomon kívül kiderül, hogy én is ott voltam, még azok számára is, akiket adott esetben nem is ismerek, sőt GPS koordináta alapján egészen pontosan tudni lehet azt is, hogy a térképen éppen hol vagyunk.
Az is köztudott, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve a rendőrség is használja a közösségi oldalakat nyomozás közben, ha másra nem, hát arra, hogy a kapcsolati hálókat feltérképezze.
A Facebook egy olyan közösség, ahol mindenki érzékelheti mások jelenlétét, és egyszerre több emberrel képes kommunikálni. A virtuális közösségi életnek a valósághoz képest pontosan ez az előnye, hiszen a valóságban elképzelhetetlen lenne, hogy akár személyesen akár telefonon, párhuzamosan több emberrel folytassunk külön dialógusokat. Mindemellett több emberrel tarthatunk fel látszólagos kapcsolatot, mint arra a való életben lehetőségünk és időnk lenne. Ezek a kapcsolatok azonban, ha ilyen formában maradnak, akkor elég felületesek, és kérdés az, hogy ilyen feltételek mellett egyáltalán szükségesek-e.
A felvázolt helyzet megértéséhez az egyén külső megerősítésre való igényéből kell kiindulni.
David Riesman könyve, „A Magányos Tömeg" leírja a hatvanas évek Amerikájának modern, nagyvárosi embertípusát, akit ő csak „kívülről irányított embernek" nevez. Ebbe a kategóriába remekül beleillik a mai magyar társadalom, internetet naponta használó, közösségi oldalakon jelenlévő polgára, mint amilyen én magam is vagyok. Riesman úgy jellemzi a kívülről irányított embert, hogy „az individuum számára az irányítás forrásául kortársai szolgálnak, akár azok, akiket ismer, akár azok, akikkel csak közvetett kapcsolatban van barátokon, vagy a tömeghírközlésen keresztül.(...) A kívülről irányított ember célkitűzései ebben az irányítási rendszerben folyton változnak: beállítottsága és a másoktól kapott jelzések szoros követésére irányuló törekvése azonban változatlan egész életén keresztül".
Az ilyen típusú ember tehát nagyon érzékeny a külvilág elvárásaira, vágyik mások elismerésére, így aztán kénytelen követni a divatot és közélet történéseit egyaránt, nehogy lemaradjon a többiektől. Ehhez szüksége van az információkhoz való hozzáférésre és bárminemű aktivitására érkező állandó visszajelzésekre. Ezeket a Facebook népétől meg is kapja, elég csak a „like"-ra, vagy magyarosan leírva és kimondva, a „lájkra" gondolni, amely szó alattomosan bekúszott a hétköznapi nyelvhasználatba is. A kívülről irányított embernek fontos a (relatív) népszerűség, mint létezése értékének megerősítése, ez jelzi számára, hogy megnyilvánulásainak hatása van másokra, vagy legalábbis tudomásul veszik azt.
Más kérdés, hogy ezek a kattintások nem jelentenek feltétlenül őszinte tetszésnyilvánítást is egyben, de a számuk tükrözi a külvilágból a mi virtuális megnyilatkozásunkra érkező regisztrált reakciókat, tehát azt, hogy hányan „foglalkoznak" velünk. Az ilyen tetszésnyilvánítás ebben az értelemben megerősítése az aktivitásunknak. Hogy miként dolgozzuk fel az ilyen virtuális reakciókat azaz, hogy mennyire vagyunk rájuk érzékenyek, befolyásolni fogja azt, ahogy működünk ebben a virtuális közösségben. Ha jelentőséget tulajdonítunk ezeknek, akkor vagy a saját attitűdünket hangoljuk az elvárásokhoz, vagy bizonyos személyektől távolodunk el (virtuálisan is). Ez persze egyben azt is jelenti, hogy az emberi vélemények némileg leértékelődnek ebben a rendszerben, hiszen a visszajelzés mennyisége számít, és nem a visszajelzést adó személyek minősége.
A közösségi portálokon jelenlévő virtuális közösségek, nem képesek helyettesíteni a valódi emberi kapcsolatokat, bármilyen intenzív is a kommunikáció az interneten. Ez pontosan olyan, mint a pornó amely, nem képes helyettesíteni a valódi szexet. Nem véletlen a virtuális jelző, hiszen csak a közösségi lét illúzióját kelti. Ez leírva evidensnek hat, nem mondok ezzel semmi újat, mégis úgy váltják fel a valódi kapcsolatokat a virtuálisak, hogy észre sem vesszük, hiszen rendszeres használat után azokat elkezdjük valódinak hinni. Ez a függőségnek egy létező fajtája. A közösségi portálok használata a mindennapok részévé vált, és egyre több időt tölt az ember a számítógép előtt emiatt.
Mindez időt vesz el más értelmes tevékenységektől.
Ha összehasonlítanánk, hogy egy nap mennyi időt töltünk fizikailag elérhető barátainkkal, nem kizárt, hogy kisebb szám jönne ki, mint az interneten eltöltött időkeret. Ezen azért is érdemes elgondolkodni, mert a tendencia növekszik, tehát egyre több felhasználó lesz, aki egyre több időt tölt a rendszerben, a közösségi portálnak legalábbis ez az érdeke, és mindent meg is tesz ezért, hiszen ebből él meg.
Azt magunknak kell eldöntetnünk, hogy milyen céllal használjuk a közösségi portálokat. A lényeg, hogy ha nem akarunk túl mélyre merülni, tudatos működésre van szükségünk. Időnként emlékeztetnünk kell magunkat: amit képernyőn látunk az nem a valóság, csak annak utánzata! Könnyen elképzelhető és fenntartható a folyamat, ha a közösségi oldalnak egyszerűen csak „telefonkönyv", illetve levelezőprogram funkcióit alkalmazzuk, és a magánéletünket meghagyjuk azoknak az embereknek, akikkel tényleges kapcsolatot tartunk.
Egy biztos: azokat az élményeket, amelyek az emberi élet értékét adják, nem az interneten fogjuk megszerezni, az legfeljebb dokumentálni tudja az emlékeinket.
A következő bejelentkezésig eltelt négy év. 2006-ban, a sokadik újbóli meghívás után már az iwiw-re tértem vissza. Belépéskor azt tapasztaltam, hogy helyből 200 visszaigazolásra váró kapcsolat toporog az előszobámban, mert az iwiw akkoriban már vagy még, de egy csomó embert megmozgatott. Annak idején alkalmazások nem működtek ott, csak egymás képeit nézegethettük ismeretségtől függetlenül, és hozzáférést kaptunk minden olyan információhoz, amit az egyes felhasználók önszántukból adtak meg, és elfelejtettek titkosítani. Ezek az önbevallások sok esetben klisékbe rendeződtek például, hogy „állataim a testvéreim és a lakótársaim", „magamról annyit mondok, hogy aki akar, az ismerjen meg", illetve hogy a „születési nevem 1981".
Rengeteg „én", „énke" illetve „jómagam" címmel ellátott profilkép került fel, évekkel korábbi barátnők elhízott portréi nyugtázták az utak elválását, vagy évekkel korábbi fényképek feltöltése sejtette, hogy a gazdáik azóta már nem hozzák azt a formát, ami a fotón látható. Az iwiw hatást gyakorolt a való életre, ha máshogy nem, hát úgy, hogy elfeledett barátságok éledtek újjá, fuvarok akadtak, és a közösségi hálón szerelmi szálak is szövődtek. Ismerek például olyan embert, aki közvetlenül és egyértelműen az iwiw-nek köszönhette, hogy megnősült, és a nősülésnek azt, hogy el is vált.
Újabb öt év telt el azóta, hogy aktív internetes közösségi életet élek, de ma már (természetesen) a Facebook-ra tettem át a székhelyemet, ugyanúgy ahogyan a VHS kazettát is lecseréltem DVD-re. A köztes időben tagja lettem a Myspace-nek is, ami arra volt alkalmas, hogy zenét hallgassak rajta, és kapcsolatot tartsak külföldi barátaimmal. A Facebook ezeket a funkciókat ötvözi, és még melléjük tesz ezer másikat, tehát alapvetően szükségtelenné teszi, hogy más oldalakon is tag legyek.
Időközben annyira elterjedt, hogy az ismerőseim többsége részese ennek a közösségnek, amely a hétköznapi információáramlás egyik fő eszközévé vált. Facebook-on keresztül levelezünk, csevegünk, és eljut hozzánk néhány lényeges és rengeteg lényegtelen információ. Másrészt pedig tengernyi adatot szolgáltatunk magunkról, pedig nem is kérdezi senki. Elmondjuk, mit olvastunk, és arról mi a véleményünk; milyen zenét hallgatunk, mert hangulatunknak éppen az felel meg; párkapcsolatban élünk-e, kivel és mióta; melyik csapatoknak szurkolunk; milyen eseményre tervezünk elmenni; mennyire rúgtunk be előző este; milyen civil szervezetet támogatunk; kinek a műtétére gyűjtünk; milyen munkát keresünk; mi az új telefonszámunk, ha elhagytuk a telefonunkat, és a sort folytathatnánk hasonlóan banális, ám tipikus megnyilvánulásokkal.
A felhasználók életét egyre nagyobb arányban követi le a rendszer, és nem csak a számítógép előtt eltöltött időt, hanem egyéb aktivitást is. A fotókból következtetni lehet arra, hogy milyen eseményeken jelentünk meg, hol nyaraltunk, és kinek az esküvőjén vettünk részt. Az okos telefonok térhódításával a Facebook-elérés szinte napi 24 órában lehetségessé vált. Ha elmegyek egy koncertre valakivel, és ő fontosnak érzi ezt megosztani ismerőseivel, tudtomon és akaratomon kívül kiderül, hogy én is ott voltam, még azok számára is, akiket adott esetben nem is ismerek, sőt GPS koordináta alapján egészen pontosan tudni lehet azt is, hogy a térképen éppen hol vagyunk.
Az is köztudott, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve a rendőrség is használja a közösségi oldalakat nyomozás közben, ha másra nem, hát arra, hogy a kapcsolati hálókat feltérképezze.
A Facebook egy olyan közösség, ahol mindenki érzékelheti mások jelenlétét, és egyszerre több emberrel képes kommunikálni. A virtuális közösségi életnek a valósághoz képest pontosan ez az előnye, hiszen a valóságban elképzelhetetlen lenne, hogy akár személyesen akár telefonon, párhuzamosan több emberrel folytassunk külön dialógusokat. Mindemellett több emberrel tarthatunk fel látszólagos kapcsolatot, mint arra a való életben lehetőségünk és időnk lenne. Ezek a kapcsolatok azonban, ha ilyen formában maradnak, akkor elég felületesek, és kérdés az, hogy ilyen feltételek mellett egyáltalán szükségesek-e.
A felvázolt helyzet megértéséhez az egyén külső megerősítésre való igényéből kell kiindulni.
David Riesman könyve, „A Magányos Tömeg" leírja a hatvanas évek Amerikájának modern, nagyvárosi embertípusát, akit ő csak „kívülről irányított embernek" nevez. Ebbe a kategóriába remekül beleillik a mai magyar társadalom, internetet naponta használó, közösségi oldalakon jelenlévő polgára, mint amilyen én magam is vagyok. Riesman úgy jellemzi a kívülről irányított embert, hogy „az individuum számára az irányítás forrásául kortársai szolgálnak, akár azok, akiket ismer, akár azok, akikkel csak közvetett kapcsolatban van barátokon, vagy a tömeghírközlésen keresztül.(...) A kívülről irányított ember célkitűzései ebben az irányítási rendszerben folyton változnak: beállítottsága és a másoktól kapott jelzések szoros követésére irányuló törekvése azonban változatlan egész életén keresztül".
Az ilyen típusú ember tehát nagyon érzékeny a külvilág elvárásaira, vágyik mások elismerésére, így aztán kénytelen követni a divatot és közélet történéseit egyaránt, nehogy lemaradjon a többiektől. Ehhez szüksége van az információkhoz való hozzáférésre és bárminemű aktivitására érkező állandó visszajelzésekre. Ezeket a Facebook népétől meg is kapja, elég csak a „like"-ra, vagy magyarosan leírva és kimondva, a „lájkra" gondolni, amely szó alattomosan bekúszott a hétköznapi nyelvhasználatba is. A kívülről irányított embernek fontos a (relatív) népszerűség, mint létezése értékének megerősítése, ez jelzi számára, hogy megnyilvánulásainak hatása van másokra, vagy legalábbis tudomásul veszik azt.
Más kérdés, hogy ezek a kattintások nem jelentenek feltétlenül őszinte tetszésnyilvánítást is egyben, de a számuk tükrözi a külvilágból a mi virtuális megnyilatkozásunkra érkező regisztrált reakciókat, tehát azt, hogy hányan „foglalkoznak" velünk. Az ilyen tetszésnyilvánítás ebben az értelemben megerősítése az aktivitásunknak. Hogy miként dolgozzuk fel az ilyen virtuális reakciókat azaz, hogy mennyire vagyunk rájuk érzékenyek, befolyásolni fogja azt, ahogy működünk ebben a virtuális közösségben. Ha jelentőséget tulajdonítunk ezeknek, akkor vagy a saját attitűdünket hangoljuk az elvárásokhoz, vagy bizonyos személyektől távolodunk el (virtuálisan is). Ez persze egyben azt is jelenti, hogy az emberi vélemények némileg leértékelődnek ebben a rendszerben, hiszen a visszajelzés mennyisége számít, és nem a visszajelzést adó személyek minősége.
A közösségi portálokon jelenlévő virtuális közösségek, nem képesek helyettesíteni a valódi emberi kapcsolatokat, bármilyen intenzív is a kommunikáció az interneten. Ez pontosan olyan, mint a pornó amely, nem képes helyettesíteni a valódi szexet. Nem véletlen a virtuális jelző, hiszen csak a közösségi lét illúzióját kelti. Ez leírva evidensnek hat, nem mondok ezzel semmi újat, mégis úgy váltják fel a valódi kapcsolatokat a virtuálisak, hogy észre sem vesszük, hiszen rendszeres használat után azokat elkezdjük valódinak hinni. Ez a függőségnek egy létező fajtája. A közösségi portálok használata a mindennapok részévé vált, és egyre több időt tölt az ember a számítógép előtt emiatt.
Mindez időt vesz el más értelmes tevékenységektől.
Ha összehasonlítanánk, hogy egy nap mennyi időt töltünk fizikailag elérhető barátainkkal, nem kizárt, hogy kisebb szám jönne ki, mint az interneten eltöltött időkeret. Ezen azért is érdemes elgondolkodni, mert a tendencia növekszik, tehát egyre több felhasználó lesz, aki egyre több időt tölt a rendszerben, a közösségi portálnak legalábbis ez az érdeke, és mindent meg is tesz ezért, hiszen ebből él meg.
Azt magunknak kell eldöntetnünk, hogy milyen céllal használjuk a közösségi portálokat. A lényeg, hogy ha nem akarunk túl mélyre merülni, tudatos működésre van szükségünk. Időnként emlékeztetnünk kell magunkat: amit képernyőn látunk az nem a valóság, csak annak utánzata! Könnyen elképzelhető és fenntartható a folyamat, ha a közösségi oldalnak egyszerűen csak „telefonkönyv", illetve levelezőprogram funkcióit alkalmazzuk, és a magánéletünket meghagyjuk azoknak az embereknek, akikkel tényleges kapcsolatot tartunk.
Egy biztos: azokat az élményeket, amelyek az emberi élet értékét adják, nem az interneten fogjuk megszerezni, az legfeljebb dokumentálni tudja az emlékeinket.
Új hozzászólás
Megosztás
Kinyomtatom
Kommentálom
6 hozzászólás
grat!-hoz szólnék elsősorban: konstruált vs. valós világ. amikor riesman leírta amit leírt még internet se volt, nemhogy közösségi háló, és amúgy is, régi gondolat, hogy a "valóvilág" is konstrukció. tulajdonképpen jogos amit mondasz, de nem csak erre az esetre vonatkozik. a tudatosítást végül is ezen a szinten a legkönyebb elvégezni: gép előtt ülök épp, vagy nem ülök ott. még így is problematikus a dolog, hát még amikor kikerülünk "láthatatatlan, színtelen(?), szagtalan" ideológiák, identitásprotézisek közé.. csak ennyit akartam hozzátenni.
10 pont a Riesman-idézetért :-)
Jó cikk, csak lapba iszonyú hosszú, meg olyasmit ír le, ami közismert. Nincs benne egy új gondolat sem, de a helyzetet jól összefoglalja.
ezért lenne fontos az, hogy a "digitális környezetben" felnövekvő generáció tudjon különbséget tenni a konstruált és a valós világ között...lehet, hogy a közoktatásban egy ezzel foglalkozó kurzusnak lenne helye...a problémát (ha van) nem maga a közösségi oldal okozza, hanem a felhasználó...hiszen ha beteszünk egy macskát a mikróba, nem a mikró a hibás, hanem mi, akik betettük azt a macskát...