Bencze János: Díszes Tanúsítvány
2011. november 03. csütörtök 17:44
Örömmel olvastam, hogy Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter nemrég Díszes Tanúsítványt (sic!) adott át az Államadósság Elleni Alapba egymillió forint feletti összeget befizetőknek. A tett nemes, az önkéntes adakozók kétségtelenül megérdemelték az elismerést, hisz erejükhöz mérten részt vállaltak abból a nemzeti szabadságharcból, amelyet az államadósság ellen folytatunk.
S ez a harc korántsem egyszerű. Az államadósság olyan, akár a mesebeli sárkány: egy fejét levágják, nyomban kettő nő helyette. Most meg, hogy konokul zuhan a forint, különösen nő. Azt nem mondhatnánk, hogy észrevétlenül, mert a fogcsikorgatóan hősies törlesztések ellenére is ezermilliárd forinttal nagyobb, mint volt fél évvel ezelőtt.
Ám ez semmit nem von le a Díszes Tanúsítványok értékéből, amelyek nyilván szépek, ízlésesek. Az elismerésben részesültek pedig már gondosan bekereteztették valamennyit, s kiakasztották lakásuk legszebb pontjára. Így él nemzeti harmóniában állam és polgára.
Az esettel kapcsolatban van azért némi hiányérzetünk. Az önkéntes - és megint csak nemes - adományozók legfeljebb néhány tíz- vagy százmillió forintot adtak össze. Velük szemben azok a volt magánnyugdíj-pénztári tagok, akiknek a megtakarításait a törvény erejével egyszerűen lenyúlta az állam, néhány ezermilliárdot. (Részben magánügy: a szűkebb családom három tagja például tizenhatmilliót.) Tény: a magánnyugdíj-pénztárak tagjai - akiket mellesleg egy korábbi törvény irányított kötelezően a magánpénztárakba - nem önként adták a nyugdíjas éveikre gyűjtögetett pénzt, hanem egyszerűen elvették tőlük. Amint Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi kormánymegbízott oly szakszerűen elmagyarázta, azért, hogy a rabló pénztárak el ne tőzsdézzék a megtakarításokat. Persze ez csak ostoba álcaszöveg volt. A pénztárak működését szintén törvények szabályozták. Viszont az a lenyúlt pénz nagyon kellett.
Azok nélkül az ezermilliárdok nélkül már csődbe ment volna a magyar állam, mert nem jöttek be a korábbi elképzelések. Nincs növekedés, az egykulcsos, tizenhat százalékos személyi jövedelemadó nem pörgette fel a belső fogyasztást, nincs kínai vagy arab tőke, stagnálás van, meg hamarosan huszonhét százalékos áfa, hozzá gőg, fenyegetően magas ingatlanadó, zavaros mesék a magyar gyorsnaszádról és a jövő évi elrugaszkodásról. Miközben Matolcsy gőzös álmai a sajátos magyar útról holt álmok maradtak, ő pedig továbbra is messze van a közgazdasági Nobel-díjtól. Persze ez sem bűn. Mindenki tévedhet, ha nem is ekkorát.
Azt viszont bűnnek tartom - és ezért ki lehetne osztani néhány Dísztelen Tanúsítványt -, hogy a magánnyugdíj-pénztárak sok százezer tagjának senki nem mondott köszönetet. Nem hálálkodásra gondolok, csupán csak arra, hogy kedves hölgyek, urak, köszönjük, hogy megtakarításaikkal segítettek csökkenteni a bajt.
Díszes Tanúsítványok nem is kellettek volna. Hisz ennyi elismerő oklevél előállítása megint csak az államadósságot növelte volna. Ráadásul értelmetlenül, mint annyi más.
S ez a harc korántsem egyszerű. Az államadósság olyan, akár a mesebeli sárkány: egy fejét levágják, nyomban kettő nő helyette. Most meg, hogy konokul zuhan a forint, különösen nő. Azt nem mondhatnánk, hogy észrevétlenül, mert a fogcsikorgatóan hősies törlesztések ellenére is ezermilliárd forinttal nagyobb, mint volt fél évvel ezelőtt.
Ám ez semmit nem von le a Díszes Tanúsítványok értékéből, amelyek nyilván szépek, ízlésesek. Az elismerésben részesültek pedig már gondosan bekereteztették valamennyit, s kiakasztották lakásuk legszebb pontjára. Így él nemzeti harmóniában állam és polgára.
Az esettel kapcsolatban van azért némi hiányérzetünk. Az önkéntes - és megint csak nemes - adományozók legfeljebb néhány tíz- vagy százmillió forintot adtak össze. Velük szemben azok a volt magánnyugdíj-pénztári tagok, akiknek a megtakarításait a törvény erejével egyszerűen lenyúlta az állam, néhány ezermilliárdot. (Részben magánügy: a szűkebb családom három tagja például tizenhatmilliót.) Tény: a magánnyugdíj-pénztárak tagjai - akiket mellesleg egy korábbi törvény irányított kötelezően a magánpénztárakba - nem önként adták a nyugdíjas éveikre gyűjtögetett pénzt, hanem egyszerűen elvették tőlük. Amint Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi kormánymegbízott oly szakszerűen elmagyarázta, azért, hogy a rabló pénztárak el ne tőzsdézzék a megtakarításokat. Persze ez csak ostoba álcaszöveg volt. A pénztárak működését szintén törvények szabályozták. Viszont az a lenyúlt pénz nagyon kellett.
Azok nélkül az ezermilliárdok nélkül már csődbe ment volna a magyar állam, mert nem jöttek be a korábbi elképzelések. Nincs növekedés, az egykulcsos, tizenhat százalékos személyi jövedelemadó nem pörgette fel a belső fogyasztást, nincs kínai vagy arab tőke, stagnálás van, meg hamarosan huszonhét százalékos áfa, hozzá gőg, fenyegetően magas ingatlanadó, zavaros mesék a magyar gyorsnaszádról és a jövő évi elrugaszkodásról. Miközben Matolcsy gőzös álmai a sajátos magyar útról holt álmok maradtak, ő pedig továbbra is messze van a közgazdasági Nobel-díjtól. Persze ez sem bűn. Mindenki tévedhet, ha nem is ekkorát.
Azt viszont bűnnek tartom - és ezért ki lehetne osztani néhány Dísztelen Tanúsítványt -, hogy a magánnyugdíj-pénztárak sok százezer tagjának senki nem mondott köszönetet. Nem hálálkodásra gondolok, csupán csak arra, hogy kedves hölgyek, urak, köszönjük, hogy megtakarításaikkal segítettek csökkenteni a bajt.
Díszes Tanúsítványok nem is kellettek volna. Hisz ennyi elismerő oklevél előállítása megint csak az államadósságot növelte volna. Ráadásul értelmetlenül, mint annyi más.
Új hozzászólás
Megosztás
Kinyomtatom
Kommentálom
2 hozzászólás
Hát van ebben valami! Ami azt illeti kezdünk kiséé vicces ország lenni, ahol a döntések csakis a legmagasabb szinten történnek. Lehet, hogy Matolcsy-nak se sincs sok köze hozzájuk.
Bocs, ha nem egészen a témához, de " A kormány festményt rendelt a 2006-os lovasrohamról" (Google keresőbe írva)