Bencze János: Az elkésett kőfaragók

A megyei lap gyászrovatában olvastam nemrég, hogy ,,L. Gyula okl. bányamérnök balotaszállási, volt pécsi lakos 62 éves korában elhunyt. Kívánságára csendben eltemettük. Lánya és veje."

L. Gyulát 2000 őszén láttam utoljára a bírósági tárgyalásán, ahova tanúként idéztek. Lehet, hogy erkölcsi fogyatékosság, de a mai napig nem tudok rá gyilkosként gondolni. Talán ezért nem, mert a letartóztatása előtti délutánt együtt töltöttük. Jól ismertem L. Gyulát és családját. Így a lányát is, és Beát, a feleségét, az egykori áldozatot is.

Közel laktunk egymáshoz, és én voltam a háziorvosuk.

Pontosan emlékszem arra a napra. 1999. decembere volt, ködös szürke idő, és péntek délután, amikor végre ráértem. Az autóm mellett álltam, és arra gondoltam kimegyek vadászni, de a köd zavart. Miközben ott ácsorogtam tanácstalanul, L. Gyula ballagott az utcán leszegett fejjel. Csaknem mindig így járt, kicsit görnyedten, nyakát a válla közé ejtve. Nem voltunk barátok, csak jó ismerősök. Így pár szót váltottunk akkor is. A buszmegállóba igyekezett. Le kellett mennie Siklósra, az autója pedig elromlott, és a kőfaragók mára ígérték, hogy helyreállítják anyósa és apósa sírkövét, amit még az ősszel szedtek szét, amikor az anyósát temették az apósa mellé.

-Leviszlek én - mondtam Gyulának, mivel a köd miatt a vadászat esélytelennek látszott.

Szabadkozott ugyan, de nem hagytam, mert Gyula, aki korábban körletvezetőként több száz ember munkáját irányította, miután a bányákat bezárták, két másik kollégájával egy kényszer-kft.-t alapított. Ha volt munka, reggeltől késő estig kisgépeket szereltek, lakatos munkákat vállaltak, s foglalkoztak villamossággal is. Nekem, ha valamim elromlott: fűnyíró, szivattyú vagy ilyesmi, mindig Gyula javította meg, és cserében sose fogadott el semmit.

- Szomszédok között ez a minimum - szokta mondani. Bort vagy pálinkát sem adhattam neki viszonzásul, mert Gyula ráadásul absztinens volt. Csak azt kérte, ne vigyem át hozzá a gépeim, inkább ő jön át hozzám. Egyszerűen nem szeretett otthon lenni. A felesége, Bea, aki tanárnő volt az egyik középiskolában, állandóan üvöltözött a hajszolt férfival.

De tényleg üvöltözött. Pipogyának, élhetetlennek, - s az utca örömére - impotensnek nevezve. Sokszor hallottam, hisz talán hatvan méterre laktunk egymástól.

Siklóson a temetőben nem találtuk a kőfaragókat. A mester lakásán a felesége mondta, sürgős munkájuk akadt, de utána rögtön mennek a temetőbe. Mentünk mi is. És vártunk. Másfél óráig. Közben feltámadt a szél, felhők jöttek, a kocsi, amiben ücsörögtünk kihűlt, a fejünk fölött varjú csapat körözött, miközben sötétedett. Decemberben nagyon rövidek a nappalok. Gyula pedig néha felsóhajtott, hogy jöhetnének már, mert mit fog szólni Bea, hogy ilyen sokáig elmarad.

Aztán megjöttek a sírkövesek. Kisteherautóval. Mentünk utánuk, közben esni kezdett a hó. Dideregtünk, a kőfaragók pedig dolgoztak, s hogy lássanak, mi világítottunk nekik a tőlük kapott lámpákkal. Aztán elkészültek. Gyula fizetett, és indultunk haza.

Otthon hívott, menjek be hozzájuk. Igyak valamit Beával az egészségére. Aztán mégsem mentem be, mert ahogy megálltam előttük, a felesége azonnal kilépett a teraszra, és onnan kezdett üvölteni Gyulának. Olyanokat, hogy hol jártál, te szerencsétlen?! Rád sose lehet számítani! És fel kellene szeletelni a karajt, mert holnap ebédvendégeink lesznek, és nem működik a gázkazán. És jó estét, doktor úr, köszönt azért nekem is. Beával nem tegeződtem.

Gyula nem szólt semmit. A válla közé ejtette a fejét és bement. Hazagurultam, és arra gondoltam, majdnem megfagytunk, hogy a kőfaragók végre helyreállítsák Bea szüleinek szétdúlt sírját, az asszony meg üvöltözve fogadja. Szegény Gyula! Két deci száraz fehérbort ittam az egészségére, aztán olvasni kezdtem.

A rendőrök két óra múlva jöttek értem, hogy állapítsam meg Bea halálát. Megállapítottam. Láttam Gyulát is, meg a karaj szeleteléséhez előkészített húsvágó bárdot is, amivel agyoncsapta az asszonyt. Egyetlen ütéssel.

Bea temetésére nem mentem el. Helyette elhoztam Gyula kocsiját a szervizből, és a kulcsait odaadtam a lányának. Mikor átmentem, láttam, hogy a kapujukon egy fehér molinó lóg, rajta a felirattal: ,,Itt élt a családon belüli erőszak legújabb áldozata!"

A tárgyaláson láttam utoljára Gyulát. Nem beszélt, az utolsó szó jogán sem, hanem csak ült, vagy éppen állt, de mindig leszegett fejjel.

A tanúvallomásom során a teljesen váratlan tettével kapcsolatban nem tudtam mondani semmit. A temetői várakozásról beszéltem, a hidegről és a varjakról, amik ott keringtek a fejünk felett. Az ügyésznő elégedetlen volt velem. A bírónő is. Talán ezért is adott tizenkét évet Gyulának.

Az ítélethirdetésről kijövet láttam, hogy a bíróság előtt egy ismert aktivista - tanárnő ő is - vezetésével néhányan a családon belüli erőszak áldozataiért tüntettek.

Ők már nyilván tudták, ki az igazi áldozat. Nekem fogalmam sem volt róla.