Akár a reménytelenség szimbóluma is lehetne a régi, pusztuló pécsi vásárcsarnok

Ha nem is nagy pontossággal, de a falfirkák alkalmasak az idő múlásának mérésére. Erre a látható bizonyíték a pécsi, régi vásárcsarnok. Ahol a kéretlen alkotások egyre csak sokasodnak, mivel az ingatlannak nem igazán van gazdája. A dzsungelben az ilyen elhagyott házakat szokta visszafoglalni a természetes növényzet. Ettől a belváros közvetlen közelében, a Bajcsy-Zsilinszky Endre utcában nem érdemes tartani, ám a romlás jelei jól felfedezhetőek kívülről is. Bemenni persze nem lehet, kitették a „Zárva" táblát, ezzel az állagmegóvás nagyjából meg is valósult. De legalább sokba nem került a cselekedet!

Az egykori buszmegállóban már - érthető okokból - nem áll meg a helyi járat. Ezért legfeljebb néhány szomorú hajléktalan várja ott, hogy elérkezzen sorsának jobbra fordulása.

Igaz, a nyugati oldalon, az egyik emeletre vezető lépcső mellett olyan nyomok mutatkoznak, mintha valaki ott talált volna magának átmeneti, cseppet sem komfortos fedelet magának.

Az északi részen, több helyen is lehet tanulmányozni, miképpen nőtt ki a földből a csarnok az 1970-es évek végén. A téglák kikandikálnak a vakolat alól. Kezdő kőműves-tanulóknak filléres tanulmányi kirándulásához kiváló alkalom lehetne, ha már unják a téglapucolást, a sitt hordását vödörszámra.

Az északi oldal mellett sietett a dolgára egy egyetemistaforma, tehát fiatal leány. Tőle azt tudakoltuk, sejti-e, mi volt régen a feladata a zöldes színű építménynek? A választ nem tudta, de mivel nem pécsi születésű, ezért nem meglepetés a tájékozatlansága. A visszakérdezése ellenben őszintének tűnt:

- Ha létezik egy új, akkor ezzel miért nem kezdenek valamit? - érdeklődött a szőkésbarna szépség. Feleletet az utcán senki sem tudott adni a kézenfekvő felvetésre. Bár felreppentek pletykák, szálloda, parkolóház, áruházi lerakat, irodaközpont is szerepelt a városi legendák között.

Keleten dróthálót feszítettek ki szorgos munkáskezek az oszlopok mentén. Ez nem csak az emberek, de a madarak ellen is véd. Legfeljebb némi hulladékkal játszik a kósza szél.

A Szálkás néven ismert korábbi búfelejtő sem várja már a szomjas torkú piacjárókat, zömmel férfiakat. Remélhetőleg az utolsó vendégek nem rekedtek benn, amikor a modern „vasfüggöny" elnyerte átmeneti helyét.

A sor végén az egykori dohánybolt ajtaját deszka fedi. Korhatár nélkül, mindenki számára lehetetlen a belépés.

A buszpályaudvar felé vezető járdaszigetnél egyetlen árus maradt fenn. Zömmel ruházati termékeket kínál a kereskedő, de legalább 15 méterre az épülettől, tehát nincsen köze a vásárcsarnokhoz. Szigetként a forgatagban, engedéllyel, esetleg annak hiányában, de őrizve a régi hangulatot.

- Nagyon gazdagok vagyunk mi, Pécsett élők - csóválta a fejét egy őszes, kalapos férfi. - Szemünk láttára pusztul a közös vagyonunk. Pedig jó helyen van ez a monstrum, de nem sietik el sem az értékesítést, sem a hasznosítást. Nincs mit tennünk, naponta nézzük pusztulását.

Délen sem jó a helyzet a bezárt vásárcsarnoknál. Egy kuka dugig megtöltve várja az ürítést. Ki tudja, mióta? Ha élet nincs is a falak között, hulladék azért még termelődhet. Koszos, kopottas a környezet, a szürkeség az uralkodó. Ha nem is színben, hangulatban mindenképpen. Az egész egy házmesterért kiállt, hogy legalább valaki megírjon a kétségbeesett (fel)jelentést, amit meghallanak a városházán.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter