A vak utcazenész a Citrom utcából: "volt, hogy rám hamuztak, persze"

Kevesen ismerik névről Kozma Jánost, a pécsi utcazenészt, de majdnem valamennyien találkoztunk már vele. Ő az a vak fiatalember, aki évek óta egy szál gitárral és a túrahátizsákjával a Ferencesek utcáján és a Citrom utcában üldögél publikumának pengetve. Alig tudja valaki, hogy három gyermekére  büszke családapa. A Zalából idekerült fiatalember munkaidején (ezt persze idézőjelbe is lehetne tenni) túl kirándul, utazik és persze egy egész családot tart el. Munkatársunk Jánossal, mert egy ideje ismerik egymást, tegeződős beszélgetésbe elegyedett.  

- Honnan indultál?
- Zalaegerszegről. A családban vagyunk páran testvérek: hét fiú és négy lány. Közülük ketten is asztalosok, egyik fivérem kifaragta fából Magyarország vasúthálózatát, nekem, mert tudja, hogy szeretek utazni. Így már könnyebben eljutok akárhová a családommal, akikkel három éve élek Pécsett. A zenélést is Zalában kezdtem, de ott kevés volt a lehetőség. Tanultam Budapesten is, de a mások által bejáratott utcákon, piacokon nem volt már érdemes zenélni.

- Pécsett jobban megy, mint Pesten vagy Zegen?
- Túlzás... De megyeget. Azt szoktam mondani, hogy egy átlagfizetéstől ez jobb, de meggazdagodni nem fogunk belőle. Ebből konkrétan nem tudnánk megélni, de szerencsére más bevételi forrása is van a családnak.

- Említetted korábban, hogy van két szakmád. 
- Papíron gyógymasszőr vagyok, de szociális munkásnak is tanultam, csak azt nem fejeztem be. Nincs nekem ahhoz türelmem, hogy masszírozzam az embereket, meg túl jó kézügyességem sincs hozzá. A vakok számára korlátozottak a lehetőségek a pályaválasztás szempontjából, ezért választottam ezeket. De ma már inkább zenélek. Tizenkét évesen kezdtem gitározni, húsz éves koromtól meg utcazenélek. Szeretem csinálni. Kezdetben nagyon jól kerestem vele Zalában. Néha elindultam a szakmám felé is, dolgoztam például Budapesten masszőrként, de az nem az én pályám.

- A család bírja?
- Reggel tíztől csinálom körülbelül délután négyig. Régebben szombaton is kijöttem, de már csak hétköznap dolgozom, a gyerekekre így van idő. A feleségemet nyolc éve vettem el, ő azóta teljes mértékben tolerálja ezt.

- Mesélnél nekem a vakságodról?
- Így születtem. Nem tudom, miféle rendellenesség az oka, már próbálták kideríteni. Az én szembetegségem neve glaukóma, magas szemnyomással jár, tulajdonképpen a szivárványhártya elszíneződését jelenti. Szerencsére az élénkebb színeket látom. Éppen ezért a jóakaratú, irigy emberek azt szokták mondani, hogy kontaktlencsém van, és ezzel biztos sokat keresek. Régebben persze zavart, ma azonban már rájuk hagyom. Ilyen kontaktlencse egyébként nem is létezik, ezt látszerészeti boltban kérdeztem meg.

- Egy ideje engedélyhez kötött az utcazene.
- Most már szigorították az engedélyezést, igen. El kell menni a Búza tér 8/b-be, le kell írni a kérvényben részletesen, hogy itt és itt, ezen és ezen a napon fogok zenélni. Ezt az engedélyt, ha egyszer megadják, nem kell meghosszabbítani. Én a Citrom utcában meg a Ferencesek utcáján vagyok. Gyorsan ment az ügyintézés, csak bementem, és már kaptam is rá egy nagy pecsétet.

- Lehet, a konkurencia nem örül a sikerednek.
- Az utcazenészek nem tekintik egymást konkurenciának. A zenészek jófejek - főleg itt, Pécsen. Annyi a lényeg, hogy ne legyünk egymás szájában, és jó lesz a viszony. Segítségem is mindig akad, de nem vagyok különösebben ráutalva.

- Megéri anyagilag?
- Nekem azért megéri, másoknak nem biztos. Többféle összetevője van ennek. Sokszor azért jönnek oda, mert sajnálják a szegény, vak fiatalembert. Volt már olyan, hogy mondták, nincs most pénzük, amit odaadhatnának, amire én azt mondom, ne adjanak, ingyen zenélek. Olyan is előfordult már többször, hogy dobtak egy százast, és rám hamuztak, persze... Azt hiszik, velünk mindent megtehetnek, de ilyenkor visszaadom a pénzt, és szólok az illetőnek, menjen el tőlem.

- Mitől jó egy utcazenész?
- Ennek nagyon sok oka lehet. Attól függ, milyen hangszeren játszik, mit játszik, milyen érdekesen játszik és hogy jól hangolt-e a hangszere. Nekem sincs valami Pavarotti-hangom, de van, akinek még ettől is rosszabb, pedig erre oda kellene figyelni. Meghát, minden nagyképűség nélkül, úgy vettem észre, engem szimpatikusnak tartanak az emberek. Nem a vakság, hanem a személyiségem miatt.

- Sok fiatalt is látni az utcán.
- Ezek a diákok úgy vannak vele, hogy ha éppen nem kell tanulni, kiállnak és zenélnek. Aztán rájönnek, hogy túl sokat nem lehet ezzel keresni, és azt is két-háromfelé kell osztaniuk egymás közt. Ők abbahagyják. Emlékezhetsz: tavaly nyáron egymást követték az utcazenészek az Irgalmasok utcájában, ma már alig látni egyet is. Sok helyen már nem is lehet zenélni, például a bíróság, a városháza vagy a kórházak előtt. Nem engedik, és ezt meg is értem. Azért az nem valószínű, hogy egy műtét után lábadozó beteg minket akar hallani.

M. A. - Fotó: Dittrich Éva