P. Müller Péter: Saját fészkek és kutyakölykök, avagy a mundér becsülete

Kamasz koromban egyik tanárom gyakran, a legkülönfélébb esetekben idézte a mondást, hogy csúnya madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít.

Pár évvel később egy másik tanárom gyakran mondogatta, hogy ha egy szakmabeli a gyermeke gyanánt egy tököt gurít be a felvételire, azt akkor is fel kell venni, mert erre kötelez a szakmai szolidaritás.

Később, amikor különböző visszás esetekről értesültem a sajtóból, ismerősöktől, nagyon gyakran tapasztaltam, hogy a család, a csoport, a közösség akkor is a vétkes védelmére kelt, ha az illető tette a csoporton kívüli közegben hiba, mulasztás, vétek, bűn, netán bűncselekmény volt.

És ilyenkor mindig kézenfekvőnek tűnt a csoport részéről a reagálás és a mondás: meg kell védeni a mundér becsületét; ne bántsuk az illetőt, hisz' ő a mi kutyánk kölyke. Egyébként pedig, csúnya madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít.

De vajon hol vannak az általános normák és törvények alóli felmentésnek a határai egy csoport (legyen az család, intézmény, szervezet, testület stb.) nézőpontjából?

Nyilván előfordulnak kisebb horderejű ügyek, esetek, amelyekkel nem feltétlenül kell a nyilvánossághoz vagy a hivatalos intézményekhez fordulni (s ezzel „kiteregetni a szennyest").

De egy bizonyos ponton túl már nagyon is kérdéses, hogy vajon ezekre a csoportokra nem az a babitsi mondás érvényes-e, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma".

Vajon tényleg el kell-e tussolnia egy erőszakszervezetnek, ha egyik tagja visszaél a hatalmával vagy törvénybe ütköző dolgot művel?

Vajon tényleg meg kell-e védenie az egyházának a saját pedofil papját?

Vajon tényleg politikai támadássá kell-e átértelmezni azt, ha egy miniszter szabályt sért, s ezt a sajtó (persze, melyik sajtó: a mindenkori „mienk" biztosan nem...) nyilvánosságra hozza?

Ha a polgárokkal szemben a hatóság bizonyos ügyekben be tudja vezetni a zéró tolerancia gyakorlatát, akkor vajon a szervezetek, intézmények a saját közegükben miért nem tudják, akarják megtenni ugyanezt?

*

Az elmúlt héten lemondott a brit energiaügyi miniszter, mert azzal vádolják, hogy egy korábbi gyorshajtási ügyben félrevezette az igazságszolgáltatást.

Az eset 2003-ban (!) történt, amikor az illető gépkocsiját egy sebességellenőrző kamera gyorshajtás miatt lefényképezte. A politikus akkor, az eset után azt mondta a hatóságoknak, hogy a kocsit a felesége vezette.

Az ügyészség azonban a múlt héten bejelentette, hogy vádat emelnek a miniszter és (azóta már tőle elvált) felesége ellen, mivel a rendőrségi vizsgálat kiderítette, hogy a járművet a férfi vezette. Azaz félrevezette a hatóságot, amikor azt állította, hogy a felesége ült a volánnál.

A „igazságszolgáltatás munkájának félrevezetése" - amivel a (lemondott) minisztert és volt feleségét vádolják - Angliában rendkívül súlyos bűncselekménynek számít, és többévi börtönnel sújtható.

Az energiaügyi minisztert nem védte meg sem David Cameron miniszterelnök, sem a saját pártja (a Liberális Demokraták). Pedig tagja volt a kormánynak, vezető tagja az egyik koalíciós pártnak. És nem kezelték politikai támadásként, hogy a sajtó címlapon és vezető hírként hozta az ügyet.

Vajon milyen erkölcsi magaslaton állhatnak, amikor nem védték meg a mundér becsületét? Egy kilenc évvel ezelőtti gyorshajtás eltussolásának ügyében?

(A szerző irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető professzora)