Kövér András: Hűlt hely...

Indulás előtt kifaggattam tapasztaltabb kollégámat, hogy számíthatok-e esetleg arra, hogy fagyott tetemet találunk. Megnyugtatott, hogy ilyen még vele sem fordult elő több év alatt. Télen jobban vigyáznak magukra az emberek, hiszen ők is tisztában vannak a kihűlés veszélyével. Inkább a tavasz elején gyakoribbak a halálesetek, mert az enyhébb időjárásban könnyebben elhagyja magát az ember. Azt hiszi, hogy elmúlt a veszély, jobban betintázik, és mivel a szervezete még nem heverte ki a téli üzemmódot, hirtelen elejti a kanalat. Tehát télen, nagy hidegben aggodalomra semmi ok, mindenki óvatosabb, és jobban örül a törődésnek.

Az első éjjeli járaton aztán kaptam mindenből, ami hozzátartozik az utcai munka „szépségeihez".

Voltunk mecseki barlangokban, pincékben bűzlő szemétdombokon, kiskerti bódékban, hőközpontokban, kartonból tákolt bunkerekben, önkényesen elfoglalt, patkányoktól hemzsegő romos laktanyákban, erdőben felállított sátrakban, és egyéb elképzelhető fedezékek mélyén. Kiérkeztünk néhány riasztásra is, több embert bevittünk a krízisszállóra, mert együttérző panellakók fenyegetőnek találták a lépcsőházban meghúzódó szerencsétlen horkolását. De hát ne vitassuk el a lakosság félelmeit, illetve arra vonatkozó igényét, hogy a hajléktalan legyen az utcán vagy a menhelyen, hiszen odavaló.

Miután már minden olyan érdekes helyen jártunk, amit a kollégám ismert, minden klienssel (=hajléktalan) megbeszéltük, hogy bejön másnap a nappali melegedőre, hogy valamit kezdjünk a nyomorával, vagy legalább beszélgethessünk arról, hogy miért is van ilyen embertelen körülmények között, elhatároztuk, hogy még beugrunk a Szántó Kovács János utcába, aztán uccu haza, vár a fűtött lakás, forró zuhany, puha, kényelmes, tiszta ágy.

Naivak voltunk.

Az egyik egyetemi épület sarkán túl ráleltünk egy ott heverő hajléktalanra, aki a mínusz 10 fokhoz képest, elég lenge öltözetben: nadrágban és pulóverben feküdt egy odaterített, feltételezhetően minimálisan sem hőszigetelő kartonpapíron. Ébresztgetni próbáltuk egyre hangosabb szavakkal, aztán megráztuk, de elég merev volt. Akadt az autóban izolációs fólia, azzal gyorsan letakartuk, és mentőt hívtunk hozzá. Az kijött, ellenőrizte van-e szívhang. Nem volt. A halál pontos időpontja nem derült ki a hideg időre való tekintettel, és mivel még neki is vetkőzött utolsó perceiben, azt sem tudtuk eldönteni, hogy mennyivel előbb kellett volna érkeznünk, hogy még segíthessünk rajta.

Én akkor láttam először igazi halott embert.

Önmagában a holttest látványa nem mondhatnám, hogy megrázott volna. A szerencsétlennel működése közben soha nem találkoztam, csak így fektében, haltában. Időközben kijöttek a rendőrök és az ügyelet is, akiknek a halál okát kellett megállapítaniuk. Annyi derült ki számomra az elhunytról, hogy 67 éves, régóta utcán van, bár a családja is a városban él, és halálát az elfogyasztott alkohol meg az időjárás idézte elő.

Az egészben a legjobban az rázott meg, hogy mennyire képes az emberi lét elértéktelenedni.

Hogy a nincstelenség kiterjed a kapcsolatokra és érzelmekre is, amikor már nincs szeretet, törődés, csak önsajnálat, apátia és magány. Az otthon, a család, a barátság, a méltóság törlésre ítélt, elfojtott emlékek egy veszteséglistán. Ez az értelmetlen életszakasz kudarctudatot alkohollal tompító önfeledés, testi és szellemi igénytelenségbe fulladó önfeladás. Nincs kinek megfelelni, nincs kiért élni, a személyes múlt megkérdőjeleződik, elhalványul, tanúi nincsenek vagy némák. A hajléktalanság a jelen és az identitás.

Ez az ember, akit megtaláltunk, halálában is hajléktalan volt.

Ha kórházban halt volna meg, akkor „betegként" zárja életét, bűncselekmény vagy baleset során „áldozatként". Ha körülveszik az utolsó órájában a szerettei, akkor „apaként", „férjként", „testvérként". Így csak egy megfagyott hajléktalanként végezte, akinek a halála megelőzhető lett volna, de nem taksálta magát annyira sem, hogy lépéseket tegyen a túlélés felé.

Ember volt, aki egy embernek nem való sors termékeként került leértékelésre.