P. Müller Péter publicisztikája

Másfél év múlva elkezdődik 2010, Pécs EKF éve. Közel három teljes év telt el a pályázat sikerének 2005-ös bejelentése óta. Érdemes visszatekinteni, mi történt és nem történt ez alatt az időszak alatt.

A határtalan város című pályázati kötetnek, amellyel Pécs az Európa Kulturális Fővárosa 2010 címet elnyerte, gyakran visszatérő kifejezése a tét. Több fejezet is azzal foglalkozik - különböző összefüggésekben -, hogy mi ennek a kulturális fővárosi címre történő törekvésnek, és a pályázatban eltervezett célok megvalósításának a tétje.

A címmel elnyerhető tétek között szerepelt (1) az az országos hatás, amely a cím Pécsnek ítélésével a kulturális decentralizáció irányába hathat; (2) az a regionális következmény, amely a leszakadóban lévő Dél-Dunántúlon lehetővé teheti a kulturális iparra és turizmusra épülő gazdasági léptékváltást; és (3) az a városi tét, amely biztosíthatja a kulturális léptékváltást, és elősegítheti a peremhelyzetben lévő Pécsnek délkelet-európai regionális kulturális centrummá való válását.

A pályázati szakaszban célkitűzésként megfogalmazott tétek 2005 derekán kerültek rögzítésre. A 2004. őszétől kezdődő egy éves időszakot az intenzív önkéntes munka, szellemi műhelyek formálódása és a pályázati célkitűzéseknek alárendelt együtt gondolkodás és együttműködés jellemezte. A pályázati kötet végén, a pályázat elkészítésében közreműködőket felsoroló névsor több mint kétszáz nevet tartalmaz.

A résztvevők túlnyomó része a pályázatban való részvételt szellemi kihívásnak, a városért való önzetlen munkálkodásnak tekintette, és alkalomnak arra, hogy az iparvárosként - és ezzel az identitással - csődöt mondott Pécset hozzásegítse egy másik pályára történő átálláshoz, egy új, vonzóbb, sikeres arculat megteremtéséhez.

A cím bejelentését követően szinte azonnal változás következett be az EKF addigi városi helyzetében. Mivel a pályázat elkészítésére és győzelemre vitelére a város politikai, önkormányzati és intézményi apparátusa nem lett volna képes, a pályázatírás időszakában gyakorlatilag hagyták (megengedték), hogy a jóhiszemű és lelkes „civil" szakemberek előkészítsék és megírják a nyertes pályázatot. (Akik annyiban civilek, hogy nem tagolódtak be valamilyen hatalmi, intézményi hierarchiába, és se nem politikusok, se nem városi intézmények funkcionáriusai.)

A cím birtokában viszont az említett apparátusok saját legitimitásuk igazolásaként, kiválósági tanúsítványként, elnyert díjként fogták fel a kulturális főváros címet. A másfajta viszony másfajta tevékenységgel párosult. Míg a hónapokig a pályázaton dolgozó „civil" szakemberek a cím elnyerésében a pályázatban leírt, megfogalmazott tervek mielőbbi és minél teljesebb megvalósításának lehetőségét látták, addig a politikai szereplők és a városi intézmények tétlenül és önelégülten nyugtázták, hogy a bírálók elismerték: Pécs Európa Kulturális Fővárosa. És míg a civil szakemberek egyre tanácstalanabbul majd kétségbeesettebben nézték, hogy miként kótyavetyélik el a városi illetékesek a drága időt, addig ez utóbbiak a maguk tétlenségét a betakarítás jól megérdemelt nyugalmaként élték meg.

A tétlenség másik oka az volt, hogy a városi vezetők és az apparátus nem értették meg, hogy miről szól az EKF, hogy mi Pécs számára a projekt tétje. Egyrészt azért nem értették meg, mert a pályázatot nem olvasták el, másrészt azért, mert a pályázatot írók és elbírálók szellemi horizontja távol esik a helyi politikai szervezetekben és hivatali világban szocializálódott illetékesek intellektuális kvalitásaitól. Harmadrészt pedig azért uralkodott el a tétlenség, mert a nagy horderejű és bonyolult projekt megvalósítása meghaladta a meglévő politikai, önkormányzati és intézményi apparátusok szervezői kapacitását és kompetenciáját.

Hogy ebben a helyzetben mikor mit kellett volna tenni, azt a kellő időben az érintett és az ügyért elkötelezett civilek mindig mondták (írták) és mondják (írják) ma is, de ezekre a figyelmeztetésekre a városi illetékesek nem mutattak (mutatnak) fogadókészséget.

Az európai kulturális fővárosok tapasztalatait összegző Palmer-jelentés ajánlásait figyelembe vevő törekvések arra, hogy a politika legyen minél távolabb tartva az EKF projekttől, hogy legyen átlátható a projekt irányítási szerkezete, hogy a szakmaiság legyen a meghatározó, hogy legyenek tisztázottak a kompetenciák és a felelősségi körök, mind kudarcot vallottak. És ezekbe a kudarcokba fáradtak bele azok a meghatározó szakemberek, akik sorra lemondtak az EKF-ben viselt tisztségükről.

Miután 2008-ban a harmadik felvezető év enyészik el kihasználatlanul, érdemes felvetni azt a kérdést, hogy kiknek is szól majd a 2010-es EKF évad. Ki lesz, ki lehet a közönség?
Erre a szempontra annál is fontosabb ráirányítani a figyelmet, mivel az elmúlt években az érdek(lődés) és a közbeszéd a nagyobb pénzeket mozgató beruházásokra tevődött át, és mellékessé váltak a programok. Pécsett a minőségi kultúra fogyasztóinak száma néhány ezer fő, a kb. százhatvanezer lakosnak mintegy két százaléka. Az 1990-es évek végétől a város vezetése az arcnélküli, vegyes műfajú, ingyenes köztéri programok előtérbe állít(tat)ásával tette le a voksát az általa preferált és támogatásra méltónak ítélt kultúra mellett. A lacikonyhás kitelepülések a történelmi belváros tereire kiegészültek a nyári estéken ott zajló ingyenes zenés-táncos programokkal.

Mindennek mérhető hatása volt és van a városlakók kultúrafogyasztási szokásaira. (A tömegkultúra médiumokban megjelenő kolonializáló hatása természetesen ugyancsak részese ennek a hatásnak, de erről az összefüggésről ehelyütt nincs tér és ok értekezni.) A kultúrának ezzel a pécsi (és régiós) helyzetével a pályázatírók tisztában voltak, és többek között ezért építették fel a 2010-ig tartó időszakot a tematikus felvezető évek rendje alapján. (2006: a kulturális örökség éve; 2007: a tanítás és tanulás éve; 2008: a környezet- és egészségkultúra éve; 2009: a vallási kultúra éve.)

E felvezető évek szerepe az lett volna, hogy a kulturális fővárosi évadra felkészítsék Pécs és a régió polgárait, és felkeltsék Pécs iránt az országos és nemzetközi érdeklődést, vagyis bevezessék a várost a hazai és a nemzetközi kulturális turizmus piacára.

Az illetékesek tanúsította tétlenség további jele, hogy az első két felvezető év gyakorlatilag fuccsba ment, megvalósulatlan maradt, 2006-ban csupán egyébként is sorra kerülő események felcímkézése történt az EKF-logoval, 2007-ben pedig csak néhány méltó rendezvényre került sor, amelyek elvesztek az érdektelenség közegében.

A 2008-as felvezető évről pedig az EKF Művészeti Tanácsa által ez év május elejére kidolgozott koncepció és programterv említést sem tesz (felvezető évként csak a 2009-es év szerepel). E felvezető évek elodázásának is tulajdonítható, hogy Pécsett az EKF-re való felkészülés időszakában csökkent (!) az idelátogató turisták száma.

A 2005-ben, az EKF-pályázatban lefektetett elveket nem akármikor, hanem évről évre kellett volna megvalósítani. A felvezető évek terén tanúsított tétlenség és a beruházások árnyékában a programoknak alárendelt szerepbe kényszerülése súlyos kilátásokkal fenyeget. A 2010-es évre felkészített, „felnevelt" közönség - amelynek körében az ifjúságnak kiemelt szerepet kellene (kellett volna) szánni - hiányában az EKF a városra nézve katasztrofális következményekkel járhat.

Elkészülnek az új kulturális intézmények, amelyek nem a pályázatban kitűzött kulturális léptékváltást hozhatják el, hanem fenntarthatatlan teherré változtathatják a kultúrát.
Hogy erre ne kerüljön sor, az akkor következhetne be - írta az előző Echo-ban Patartics Zorán -, ha „a politika felismerné, hogy érdeke az eredeti szándék megvalósulása, és nem gátolná, hanem elősegítené ezen folyamatokat.

Megértené, hogy a politikán kívülieket nem tekintheti csupán tápláléknak a maga alá rendelt táplálékláncban, vagy ha annak is tekinti, akkor újra kell termelje, mert végül maga is éhen marad. Megértené, hogy politikai tőkét abból is lehet kovácsolni, ha az értékes kezdeményezéseket sikerre viszi, s ha ösztönöz, akkor a megnövekedett civil aktivitásban teremtődik meg az a többlet, amelyben a politika is megtalálja a maga számítását." (Echo 2008/1, 7. o.)

Erre azonban 2008. tavaszán az eddigi és a most zajló folyamatokat nézve kicsi az esély. Kicsi, mert az elmúlt három év fejleményeit látva nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az EKF irányítása a pályázatban megfogalmazott célokkal szemben voltaképpen ellenérdekelt. Nem a pályázatban tükröződő szellemiséget képviseli, és nem annak a megvalósításán dolgozik, hiszen azok a célok egyrészt nem az ő céljai, másrészt ezeknek a céloknak a megvalósulása olyan transzparens és demokratizáló helyzetet indukálna, amely a meglévő terrénumok fölötti hatalmakat veszélyeztetné.

Ami az EKF-ből számukra ebből a horizontból nézve igazán fontos, az a városba a kulcsprojektek megvalósítására érkező több tízmilliárd forint. Az, ami a pályázatban eredetileg a kulturális léptékváltás eszközeként szerepelt, ami azonban a jelen helyzetben céllá vált.

Hogy a beruházásokra allokált közpénzek elköltését követően az új ingatlanoknak és a bennük létrejövő új kulturális intézményeknek mi lesz a sorsa, az a jövő zenéje. Nem szükséges semmiféle prognózist megfogalmazni, de két új pécsi kulturális intézmény idei sorsa intő jel lehet. A város előző polgármestere (akinek a szerepét az EKF-ben az országos közvélemény messze túlértékeli, holott a cím elnyerését követő első évet ő tékozolta el) ismerve, de tudomást nem véve az EKF-pályázatban szereplő új intézményekről, saját szakállára két új - nem EKF - intézményt is létrehoz(at)ott 2005-06-ban.

Az egyik a mintegy 2.5 milliárd Ft-ért silány minőségben felépült Expo Center, amely évi félmilliárdos hiánnyal működik, s emiatt a mostani városvezetés megpróbálja az ingatlant - a megnyitása után másfél évvel - értékesíteni.

A másik a Városi Képtár, amely egy bankkal kötött 15 éves lízingszerződés alapján évi több tízmillió forintos tétel a kulturális költségvetésben, s amely a 2006. szeptemberi megnyitása óta a debreceni Antal-Lusztig gyűjtemény állandó kiállításának ad otthont. Ez év februárjában a kulturális bizottság a költségekre tekintettel úgy döntött, visszaadja a tulajdonosnak a kiállított anyagot, s vagy megszünteti, vagy más célra hasznosítja az épületet...

A határtalan város című pécsi pályázati kötet utolsó fejezete „Az átváltozó város". Az EKF-cím remélt hozadékai között ebben a záró részben a kötet elején tétként megfogalmazott célok köszönnek vissza. És még valami, a sikeresség, a sikeres megvalósítás feltételei: „A városok sikerében - sok más összetevő mellett - nagy szerepe van annak is, hogyan gondolnak városukra a lakói: bíznak-e a sikerességben vagy sem. Pécs sikeressége nagyban függ attól, hogyan megy végbe a város hármas átváltozása, s katalizátora lesz-e az átváltozási folyamatnak az Európa Kulturális Fővárosa-cím vagy sem". (115. o.) Ahhoz, hogy a városlakók a magukénak érezzék az elnyert címet, és bekapcsolódjanak egy új városidentitás kialakításába, egy új arculatú Pécs megformálásába, mindenekelőtt hagyni kellett volna (kellene) őket cselekedni, hogy tehessenek azért a városért, amelynek polgárai, s amellyel összekötötték magánemberi és szakmai sorsukat.

S akkor a tétlenkedések nyomán bekövetkező erózió helyett a közösségformáló tettek és a pályázatban kitűzött tétek lehettek volna (lehetnének) a pécsi EKF meghatározó jellemzői.