Pécsi Arcok - Bencsik István látványos randevúja egy csodaszép nővel

Randevú címmel nyílt kiállítása a nyolcvanhárom éves művésznek a Széchenyi téri Pécsi Galériában egy héttel ezelőtt (november 23-ig látogatható - a szerk.). A szobrok csodaszép ifjú múzsáját virággal köszöntötte, őt pedig igen népes baráti köre, és számos ritkán látott alkotó, tudós. Eljöttek fiai is, Bencsik Gábor és András, utóbbi a párjával, mindketten díszmagyarban. Bencsik István tartása, gondolatgazdagsága a régi, talán kissé szelídebb és derűsebb lett, nem annyira karcosak már a válaszai, mint régebben. Nagy formátumú művészember, mégis közel enged magához, beszélgetésünk során ismét megrendít a manapság már ritka figyelem, mellyel kérdéseimet, gondolataimat kíséri.

- Kezdetben voltak a lírai, figurális szobrok, ezeket gesztus, majd nonfiguratív szobrok követték, s egyszer csak egy isteni sugallatra úgy döntött, ezentúl testrészekkel foglakozik.

- Tényleg isteni sugallat volt, annyira szubjektív. Az egész életemet végigkísérte egy sorsszerűség. Tudtam, már főiskolás koromban is, mikor elkezdtem a szobraimat megmunkálni, hogy nem elég jó szobrot csinálni. A képkészítőnek az a dolga, hogy a létező, de nem nyilvánvalóan látható világot láthatóvá tegye és megragadja a pillanatot. Olyan szobornak kell születnie, amely harmóniában van, azaz azonos a mindenséggel.

- Van valamilyen rendszere a szobrainak vagy csak jönnek az ötletek?
- Rendszer természetesen van, amelyet be kell betartani. Ez egy spirituális kör. Ha betartjuk a logikát, eredmény születik, így lehetséges, hogy a végén elképesztő lesz a rátalálás az igazságra. Nagyképűen hangzik, de igaz: egy jó szobor az egy nagy igazság.

- Sok hatás érte élete során, a villányi, nagyharsányi, nagyatádi alkotótelepek is hozzátettek a munkáihoz, de úgy gondolom, a legmeghatározóbbak a fiatalok voltak, amikor elkezdett velük foglalkozni.
- Elképesztő, hogy ezt tudja, ez a legbelsőbb titkom volt eddig. Én huszadik századi vagyok. 1954-ben kezdtem, s később találkoztam a fiatalokkal, akik mind kivétel nélkül huszonegyedik századiak. Döbbentem láttam, hogy más a gondolkodásuk, mint az enyém. A művészeti egyetemen a legnagyobb alázattal lehet csak közelíteni a fiatalokhoz, mert mindannyiukban benne rejlik a nagy művész lehetősége. A XX. században azt gondoltam, hogy az előadás nyelvét kell újból és újból megújítani, s ez teremti meg a harmóniát. A fiataloknál fordítva van: azt mondják, a tartalom a fontos, a gondolat, aztán valamilyen módon megtalálja azt az előadásmódot, amelyben megjelenik. Alkalmanként megszűnik a nyelv, csak a sistergő gondolat marad meg. Ez iszonyatos kihívás volt számomra. Évekig szenvedtem ettől, hogy nem tudok így gondolkodni, s egyszer csak kipattant az agyamból az ötlet. Én megszállottan hiszek abban, hogy a kiválasztott ember mögött - én magamat annak tartom, és sokan vagyunk kiválasztottak - van egy őrangyal. Alkalmanként impulzusokat kapunk tőle: most ezt tedd, most így tedd. Ez a mostani kiállítás XXI. századi munkákkal jött létre. A huszadik századi szobrokon sok volt a dísz, a kösöntyű, a csillagok, a csengők. A XXI. századi gondolkodásban mindezt le kell róla söpörni. Ez történt velem is, s ezt a fiataloktól tanultam meg.

- Az egyetemen sok fiatallal találkozott, hiszen most is Professor Emeritus. Hogy látja a tanítványai helyzetét, tudja valamire vinni egy szobrász?
- Ennek nincs jelentősége. Én soha nem foglalkoztam a jövőjükkel, csak arra figyeltem, tehetséges művészekké váljanak, s ez az iskola képes kihozni a bennük rejlő tehetséget. Én is így kezdtem, mikor Nagyatádra emigráltam,. Volt egy állatorvos barátom, akinek asszisztáltam, és kaptam tőle 86 forintot. Ez volt a jövedelmem. Tudtam venni cigarettát, egy kis üveg vodkát. Van, akinek jól megy, van, akinek rosszabbul. Aki karriert tud csinálni, az életveszélyben van, aki szegény, az nincs, s ő végig tud menni a saját útján.

- Én egy vehemens fenegyereknek ismertem meg, aki igen vérbő mondatokat tud sok ember fejéhez vágni.
- Fiatal koromban nagyon is így volt.

- Hogy volt a kommunistákkal? Szerette őket? Utálta őket?
- '56-ig tagja voltam a kommunista pártnak, utána semmilyen pártba sem léptem be. Egy darabig az '56-os legendás szereplésem miatt még kényeztettek, de volt bennem egy késztetés: nem tudtam mást tenni, mint követtem az utamat, így aztán minden szobromból botrány lett. S akkor elegük lett belőlem, azt mondták, elég volt ebből a pasiból.

- Mikor a pártbizottság József Attila utcai székháza előtt megjelent az a bizonyos fenék, az sem volt semmi, jó nagy botrány lett belőle Pécsett.
- Az később volt, nem fenék volt, hanem egy ágyék.

- A nők iránti vonzalma, sőt lelkesedése ezen a kiállításon is uralkodik. Gyönyörű nők vették magát mindig körül.
- Teljesen gátlástalanul imádom őket. Ma hoztam is virágot, mert legalábbis kettő biztosan itt lesz belőlük a kiállításon.

- Hogy van a fiaival?
- Szeretem őket.

- Igen, de ők politikailag mindketten letették a voksukat.
- Ők letették, én nem tettem le. Nem is akarom letenni, autonóm személyiség vagyok, képzőművész. Tisztességes állampolgárként elmegyek szavazni, de az magánügy, hogy kire teszem a voksomat. Szoktunk vitatkozni, sőt sértegetjük is egymást jócskán. Azt mondják, én nem becsülöm őket.

- Mi a véleménye a Művészeti Akadémiáról?
- Tagja vagyok én is, de már nem jó a véleményem, igaz, amikor alakult 1992-ben, én is Makovecz mellé álltam.

- Nem csoda, hiszen akkoriban Makovecz Imre olyan jelenségekre hívta fel a figyelmet, melyekről előtte senki sem mert beszélni.
- De nem tartom korrektnek, hogy ítélkezzek, mivel az Akadémia tagja vagyok. Sajnos az utóbbi években minden megváltozott benne.

- Belefér a saját bőrébe?
- Már igen. Egyedül élek. Pécsváradon vettem egy nagy házat, mert nagy a családom. Abban reménykedtem, hogy legalább karácsonykor, húsvétkor összejövünk, de nem jön senki, ott bolyongok a 200 négyzetméteren, magamnak főzök, takarítok, ritkán nyitják rám az ajtót a barátok is, de béke van bennem. Elhatároztam, végigcsinálom az életemet. Néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy súlyosan beteg vagyok, az orvos azt mondta az operáció után, hogy nem tud rajtam segíteni, s akkor azt válaszoltam, ne haragudjon, nekem még van dolgom, nem tudok meghalni. Élek.

Hárságyi Margit - Fotó: Kálmándy Ferenc