Egy holland pécsi

Simon nem teljesen idegen a pécsiek számára, hiszen már több mint tíz éve él közöttünk. A nyolcvanas években járt először Magyarországon, azóta formálódik a véleménye rólunk. Nagyon jól beszél magyarul, angolul, én mégis a holland nyelvet választottam az interjúhoz, hogy minél természetesebb körülmények között oszthassa meg velünk gondolatatait. Szerintem ugyanis nem egészen mindennapi, ha a kultúrát, amiben élsz, amit sokszor otthonodnak is nevezel, szinte teljesen objektíven, önmagában tudod értékelni.

- Mondd el, kérlek, hogy is kezdődött a pécsi pályafutásod!
- A Teleki Sámuel emlékére szervezett Afrika expedíció után, melynek én voltam a hivatalos fotósa, 1987-ben visszatértem Hollandiába. Akkor még állt a Berlini Fal, volt még vasfüggöny, Gorbacsov elnök volt, tehát még nagyon is valóságos volt minden. Mivel a nyelvet már értettem, a kapcsolat soha többé nem szűnt meg Magyarországgal. Ha Hollandiába egy magyar művész érkezett, általában engem hívtak tolmácsolni, mindemellett sok magyarországi kapcsolatom maradt fenn. 1990-ben, a Fal leomlása után nem sokkal, megkezdődött az első egyetemi félévem Amszterdamban, ahol már második művészettörténész diplomámhoz kezdtem meg tanulmányaimat. Tudod, akkoriban nagy divat volt, hogy a holland és más nyugat-európai egyetemek a volt keleti blokk egyetemeivel kerestek cserekapcsolatokat. Úgy alakult, hogy az Amszterdami Szabad Egyetem (VUA) a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemmel (ma PTE) vette fel a kapcsolatot. Még csak egy hónapja kezdődött el az őszi szemeszter Amszterdamban, amikor hatalmas feliratok hir-dették a faliújságokon: „Ki akar Magyarorszá-gon tanulni?". Jelentkeztem az ösztöndíjra, mert úgy gondoltam, ez jó alkalom lenne magyar nyelvtudásom tökéletesítésére. Kiderült, hogy én voltam az egyetlen az egész Szabad Egyetemen, aki egy évig Magyarországon szeretett volna tanulni. Persze, ezzel ellentétben Pécsről legalább százan jelentkeztek Amszterdamba. Így nagyon fontos elemévé váltam ennek az egész nemzetközi diákcsereprog-ramnak, hiszen Simon Wintermans nélkül egyirányú maradt volna az együttműködés. 1991 szeptemberében megérkeztem Pécsre, ahol hamar kiderült, hogy az egyetemnek nincs művészettörténet tanszéke, ezáltal nem tudtam a megfelelő kurzusokat teljesíteni. Ez akkor elég kiábrándító volt, de a problémámra azonnal jelentkezett megoldás. Az Idegen Nyelvi Lektorátus vezetője megkérdezett, hogy ha amúgy is egy évig maradnom kell, nem tartanék-e holland nyelvkurzust az egyetemen. Így lettem cserediákból egyszer csak az egyetem nyelvtanára. Aztán 1992-ben megszületett első kislányom Magyarországon, majd '93-ban, hogy a szálakat még szorosabbra fonjam Magyarországgal, vettem egy falusi parasztházat a baranyai Erdősmárokon. 1996-ban, amikor összeházasodtam első feleségemmel, aki egyébként magyar, úgy döntöttünk, hogy itt fogunk élni Pécsett.

- Olyan sok mindennel foglalkoztál mielőtt Pécsre jöttél. Miben határoztad meg új tevékenységi körödet, amikor úgy döntöttél, huzamosabb ideig itt fogsz élni?
- Elég nehéz volt, hiszen nulláról kellett kezdenem mindent. Az erdősmároki házam nagyon jó ötletet adott. Eszembe juttatta azokat a régi kő padlólapokat, amivel oly sok ház padlóját borították le az előző században. Ezekből korábban sikerült eladnom egy na-gyobb mennyiséget, amiért akkor jó pénzt kaptam. Nagyon jó üzleti lehetőséget láttam bennük, így elkezdtem összeszedni azokat, amiket a magyarok szemét gyanánt a konténerbe hajítottak, majd egy kisebb összegért felvásároltam őket, és Erzsébeten, egy kis faluban rendeztem be a raktáramat. A falusiak a mai napig kine-vetnek a hátam mögött, de cserébe én is őket, hogy nem fedezik fel a kőlapokban rejlő értéket. A lényeg, hogy akkoriban még mindet Hollandiába exportáltam, mert ott nagy kereslet volt rájuk. Azóta 13 év telt el, és az üzlet megváltozott. A kőlapokat még mindig legfőképpen hollandok vásárolják fel, de maguk a kövek itt maradnak azokban a magyarországi parasztházakban, amiket új holland tulajdonosaik szívesen állítanak vissza eredetihez közeli állapotukba.

- Erzsébeten kialakítottál egy múzeumot is a gyűjteményedből, ha jól tudom.
- Így igaz. Egy idő után észrevettem, hogy milyen sok különböző minta létezik, és sajnálni kezdtem, hogy mindet tovább kell küldenem a vásárlóknak. Elkezdtem minden új fajtából egy párat félrerakni, akkor még különösebb tervek nélkül. Valamivel később, amikor már rég elfelejtkeztem a gyűjteményemről, éppen kint dolgoztam Erzsébeten, és ráakadtam erre a halom csodálatos kőlapra. Kiderült, hogy ezeket, ha akarnám, se tudnám már eladni, mert szinte mindegyik darab különbözik egymástól. Tulajdonképpen ekkor jött a múzeumalapítás ötlete, amit végül 2003-ban sikerült részben megvalósítani. Azért részben, mert ez valójában nem egy múzeum, hanem magángyűjtemény. A magyar törvények szerint ugyanis, egy múzeumnak hivatalosan heti negyven órában foglalkoztatnia kell egy muzeológust. Egyértelműen én lennék ez a muzeológus, de arra azért nekem sincs időm, hogy napokig kint ücsörögjek Erzsébeten. A magán-gyűjteményem ettől függetlenül mindenki számára nyitva áll, annyi különbséggel, hogy előzetesen időpontot kell velem egyeztetni.

- Azt mondtad, nagyon sokfajta kőlap létezik. Ezeknek a lapoknak legalább százötven éves múltjuk van. Úgy látom, téged lenyűgöz ez a technika, még „múzeumot" is alapítottál. Valójában te ezt művészetnek tartod?
- Nem, sokkal inkább alkalmazott művészetnek, hiszen elsősorban nem azért készítették, hogy a falra akasszuk őket. Persze, lehet értékelni a szépségüket is. Én is használom őket, többek közt mint alátétet az asztalon. Jól mutat, és nagyon jól használható, de azért ez nem olyan, mint a Zsolnay termékek, amiket sokkal inkább művészetnek lehet nevezni. Az viszont tagadhatatlan, hogy sokkal jobb minőségűek, mint a mai járólapok. Szoktam is mondani a vásárlóimnak, hogy bárkinek 500 év garanciát biztosítok.

- Lassan 13 éve itt élsz már Pécsett. Az első pécsi hollandok egyike vagy nálunk. Mit gondolsz, hányan lehetnek ma itt a környéken?
- Én úgy hallottam, hogy ma Baranya, Somogy és Tolna megyében együtt harmincezer holland tulajdonban lévő parasztház található. Ha kicsit utánaszámolunk, akkor kiderül, hogy ez legalább százezer holland főt jelent. Ők nem mind állandó lakosok, de azért azok is akadnak szép számmal, és egyre többen jönnek, akik többnyire nyugdíjasok. Leginkább a klíma meg a hatalmas szabad területek fogják meg őket. Elsősorban szabadon álló, falusi házakat keresnek. Nemrég kibővítettem a tevékenységi körömet, mostanában én segítek azoknak a holland családoknak, akik a környéken szeretnének házat venni. Ilyenkor én vagyok a kapocs a vállalkozó és a megrendelő között, sőt még az esztéta szerepét is én vállalom. Megpróbálom jó irányba terelni a felújítás menetét, azért, mert szeretem megtartani a tárgyakat eredeti formájukban, amit sokszor kisebb erőfeszítéssel könnyen el lehet érni.

- Fontosnak tartod, hogy az itt élő hollandok összetartsanak?
- Igen, pont ezért 2005-ben meg-alapítottam a Holland Törzsasztalt, ami minden hónap első szerdáján összeül. Ide szeretettel várok minden hollandot, akinek bármi köze van Magyarországhoz, és minden olyan magyart, akit valami Hollandiához köt. Nagyon jó fórum szerintem az itt élő hollandoknak arra, hogy összeismerkedjenek és megosszák egymással tapasztalataikat. Az összejövetelek rendszerint hangulatos beszélgetős estébe fordulnak. Most van egy projektünk, amit szeretnék a 2010-es tervekhez kapcsolódóan megvalósítani. Úgy nevezem, hogy Tulipécs 2010. Szeretném, ha az itt élő hollandok pozitív benyomást keltenének az EKF programok alkalmával. Az ötlet lényege, hogy mindenki befizet valamennyi hozzájárulást, amiből szeptemberben annyi tulipánhagymát vásárolunk Hollandiában, amennyit csak lehet, amiket októberben, Pécs egyik parkjában egy közös akció keretében elültetünk. 2010 tavaszán pedig Pécs város lakói és látogatói gyönyörködhetnek majd ajándékunkban.

- Itt jön a képbe Pécs 2010 esete. Hogy érintenek téged az EKF körüli fejlemények?
- Engem nagyon elszomorít az, ami itt történik. Amikor 2006-ban kiderült, hogy Pécs lesz Európa Kulturális Fővárosa 2010-ben, nagyon megörültem neki, hiszen egy városnak kétezer évben csak egyszer adódik ilyen lehetősége. Most, három évvel később, ahogy a dolgok állnak, akárhogy is nézzük, elkéstünk. Az bosszant, hogy a politika átvette a hatalmat a civil kezdeményezések felett, és nem hagyott esélyt a tervek jó megvalósítására. Óriási terveket készítettek, öt kulcsprojekttel, melyekre a finanszírozást a Brüsszelből érkező pénzből remélték. Ahhoz, hogy ilyen nagyszabású terveket össze tudjanak hozni, nagyon jó szervezésre van szükség, amire nincs elég pénzük. Sajnos, kevés az emberük, és azok sem elég kvalifikáltak. Ha csak a Zsolnay- projektet teljesítenék, az már több lenne, mint elég. Nincs, aki felvegye a telefont, és válaszol-jon a város polgárainak kérdéseire, vagy aki meghallgatná azok ötleteit. A tulipánültetés terve is azért fogant meg, mert az, ami a Zsolnay negyed körül történik, nem beszélve a koncertterem felépítésének csődjéről, arra ösztönzött, hogy valami olyat hozzunk létre, ami könnyen kivitelezhető, és sok ember kedvét lelheti benne. Nagyon szeretném ezt a projektet a városháza vagy az EKF iroda közreműködése nélkül véghezvinni. Abszolút nem vagyok az EKF központ ellen, csak nagyon sajnálom, hogy nem sikerült nekik a 2010-es terveket jól megvalósítani. A Tulipécs és a Pécs Holding emberei működnek majd együtt ebben az akcióban. Szerintem fontos lenne, hogy hasonló, önálló projektek is szülessenek Európa leendő kulturális fővárosában. Másik tervem, hogy 2010-ben Essenből Isztambulba biciklizem Pécsen keresztül, amihez Isztambultól és Pécstől már kaptam pozitív visszajelzést. Az út további részletei egyelőre még kialakulóban vannak.

- Pécset nem véletlenül választották Európa 2010-es kulturális fővárosának, ehhez bizonyára valamit már le kellett tennie az asztalra. Neked mi a véleményed Pécs kulturális életéről?
- Érdekes kérdés. A magam részéről meg vagyok elégedve vele. Persze minden relatív. Laktam egy pár évig Amszterdamban, egy darabig Párizsban, és még sok más helyen. Természetesen, ha Pécset hozzájuk hasonlítanám, akkor elég szegényesnek mondható az, amit itt találok, de én szerencsére nem így gondolkodom. Szerintem Pécsett egy elég válto-zatos estét lehet eltölteni, ha valaki szórakozásra vágyik. Amiről nem sokat tudok mondani, az a színház. Sajnos a magyar nyelvtudásom nem elég ahhoz, hogy megértsem az előadások finomabb részleteit. Annál inkább kedvelem viszont a hangversenyeket. A Pannon Filharmonikusok koncertjeire bérletem is van. Néhány nappal ezelőtt például Sharon Kam klarinétjátékát hallgathattuk. Egyszerűen fantasztikus volt! Vagy nagyon szeretem még azokat a nyári „piknik koncerteket" a Szent István téren, ahol bárki kedvét lelheti az élőzenében. Szóval le a kalappal a Pannon Filharmonikusok előtt. Van még egy olyan kulturális intézmény, ami szerintem nagyon magas szintű munkát végez, nevezetesen a Bábszínház. Itt lakom tőle nem messze, és a gyermekeimmel nagyon sokat járunk oda. Mivel gyerekszínház, ezt én is könnyen megértem. Szívesen látom azt, hogy vannak olyan művészek, akik kevésből nagyon sokat tudnak létrehozni. Lehet, hogy nem örülnek majd annak, amit most mondok, de talán nem is baj az, hogy olyan kevés pénzből kell fenntartaniuk a színházat, mert valószínűleg azért olyan jók, mert magáért a művészetért alkotnak.

- Ha valaki azt kérdezné, Simon, neked valójában hol van az otthonod, mi lenne rá a válaszod?
- Az otthonom Pécsett van, de ha azt kérdezik, honnan jöttem, akkor én holland vagyok, és holland is maradok. Érdekes, hogy amióta Pécsett lakom, még inkább holland lettem. Úgy gondolom, hogy bárki, aki egy másik országba költözik, felismeri, hogy sok dolgot ő nem úgy csinálna, ahogy azt az új otthonában teszik, vagy náluk ezt-azt máshogy szoktak elintézni. Ilyenkor jöhetünk rá, hogy mások vagyunk. Én nem vagyok magyar, én valójában holland vagyok. Sokszor jobban látom, hogy mi az, ami nálunk jobb, nálatok rosszabb, vagy fordítva. Ezért is eszem például holland sajtot és magyar füstölt kolbászt. Kívülállóként élesebben látom a jó dolgokat és a hibákat is. Ez az előnye annak, ha két kultúrában lehetsz otthon.

- Mik azok a dolgok, amik meglepnek hollandiai tapasztalataidhoz képest?
- Elég sok dolgon csodálkozom. Többek között a hatalmi viszonyokon. Szerintem ez még mindig nem teljes demokrácia. Nem értem, hogy lehet az, hogy a városvezetés pályázati pénzeket nyúlhat le úgy, hogy mindenki tud róla, és eközben semmi sem történik. Nem értem miért nem rendeznek a mai napig hatalmas tüntetéseket az egész EKF ügymenet ellen. Pont ezért szeretek néha egy pár napra hazamenni. Hollandiában inkább úgy gondolkodnak az emberek, hogy: van egy terved, gyerünk, csináljuk, biztos jó lesz. Mindenki természetesnek veszi, hogy a terv majd valóra is válik. Hollandiában több pénz van az ilyesmire, de nem minden helyzetre lehet ez válasz, hiszen nagyon sok olyan szituáció van, ahol nem a pénz a legfontosabb sikertényező.

- Gondolkodtál már azon, hogy meghívod-e a hollandiai ismerőseidet a 2010-es programokra?
- Még sohasem gondolkodtam ezen, de jó kérdés. Nem is tudom. Még azt sem tudom, milyen programok lesznek majd. Honnan is tudnám a programokat, ha még az sem dőlt el, hogy megépül-e a koncertterem. Elképesztő ez a szervezés. Meghívhatják akár a Londoni Filharmonikusokat is, de hogy hol játszanak majd, azt nem tudja senki. Még azt sem tudjuk, hogy elkészül-e bármi is. Három éve mondtam az egyik amszterdami művészettörténész ismerősömnek, hogy jöjjön majd el Pécsre 2010-ben, összehozunk valami programot közösen. Kérdezte, hogy milyen programokra lehet majd számítani, de fogalmam sem volt. Azóta sem invitáltam senkit Pécsre, 2010-re, de a mai napig remélem, hogy még majd fogok.